Horváth Nóra : Csak vele

 

Megtépázott

esőcsepp koppan,

kopottas ereszből

ömlik, vele tart

a rakoncátlan öröm,

a kínkeserves feltételezés,

hogy akarlak.

Eressz el,

nem vagyok

és nem is leszek a tied,

de ezt te úgysem értheted meg.

 

Felhőtlen

ábrázatom lágy

mélyedései pedzegetik

igazam simulékony

dallamát;

arcom higgadt,

azt hiszed,

zavarba hoz,

zakkant kinézeted.

Már elígérkeztem.

 

Fekete kabátom patentja

egymásba illeszkedik;

övé az enyémbe,

enyém az övébe.

Birtokolni vágysz,

birtokolnak,

a sötétség fogságába

éjkönnyedén omlok.

 

Elnézem, ahogy öntelten,

egymagadban álldogálsz,

várj, csak várj rám,

úgysem jövök el,

egy percig nem

hitegettelek,

ez most sem lesz

másként,

közömbös vagy.

Csak vele

vagyok képes

álmokat szőni,

de ezt te úgysem értheted meg.

 

Öntudatlanságodba hagylak,

én addig tudatosan,

sziporkázva

továbbszeretem őt;

fejemet a mellkasára

hajtom, úgy szuszog

mint senki más,

eldúdolom

a csak vele verdeső

boldogidőket.

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Horváth Nóra
Szerző Horváth Nóra 87 Írás
"Egyedül birkóztam meg a megfelelés legádázabb ellenségével, már mondhatom, hogy veled, győzött az öntörvényű jelen, a múlt diktatúrája felett." (Mint... c. versből részlet, 2013).