*
A műbőr kárpiton le nem mosható,
foltokat hagyott a „kedves utazó”.
A dohányfüst, kátrány-patinával vont
be minden ülést, polcot, plafont.
Az égő cigivel rajzolt szív, helyhez méltó,
olvadt, göcsörtös szerelmi mementó.
„TE+ÉN” a szívben, lehetnénk mi ketten
kik bárhova érve e robogó ketrecben,
lábnyomot hagynak fába, bőrbe vésve.
Az ülésből, sorsok bukkannak elő. A nyúlt
varrások közül, kikandikál a régmúlt.
Diákok hétvégi nevetése, ingázók magánya,
Egy gyermek sírása, kit itt hagytak magára.
Leszállunk és ott hagyjuk sorsunk porát
s a groteszk embermúzeum robog tovább.
Legutóbbi módosítás: 2012.03.20. @ 18:00 :: Éles Attila