A kolbásztöltelékbe kúszás, sertésügyileg nem rengető vágy. A röhögés szabálytalan, farokszerű kunkorításával, visításba tudnak esni gondolatától is. Pedig, ha tudnák ezek a jó étvágyú, szép kövér mindenevők, micsoda – moslékot meghazudtoló – ínyencségről maradnak le, talán nem csak önként és dalolva, hanem karám szétsikítással követelnék önnön kolbászosításukat.
A sertés társadalom – ha egyáltalán beszélhetünk ilyenről, hiszen elszigetelt, két-három fős öröklakásokban élnek, a nagyüzemi csoportosulások számosabbak -, nem az intelligencia hátborzongató túltengéséről híres.
Azt a tényt, hogy önnön elkolbászosodásuk bemenetelése utáni, saját felhabzsolásra, valamely életmentő beavatkozás kapcsán képtelenek volnának, nem gondolják végig. Az életmentő beavatkozás nem elszólás! Megmentik őket az élettől – mint tudjuk -, ezért mi, kolbászszerető, sertésbarátok, számtalanszor jobban tennénk, ha megkóstoltatnánk velük azt, amitől egyből töltőbe vágyódásuk lehetne.
Különösebb macera, ellenállás és dobhártya égető sikítás nélkül kérnék a gazdit, „légyszi-légyszi-légyszi, tegyél kolbászba, hogy finomat ehessek”.
Ha valaki meg akarja próbálni a rábíró recept alkalmazását, ami szerintünk biztosan beválik, tegye. Ne girhes kismalac korban, hanem szűk huszonnégy órával a kolbászkészítés tervezett időpontja előtt. További hasznos előzetes, ha tüll ruhába öltözött, legkisebb leányzó dobálja be a frissen sült beetetőt, fül vakarásözön kíséretében, majd a visongva kolbásztöltőbe mászást követelőknek, mosolyogva mond egy határozott disznó igent. Ez úgy hangzik, ezen az idegen nyelven, hogy röf. Talán többször is megismételheti és megfelelő pszichoterápiás ráadással – magunk között agymosással -, azt is elérheti, hogy a sertések munkaigényes levágásától megszabaduljon. Saját magukat dolgozzák majd serpenyőbe.
Legutóbbi módosítás: 2012.03.16. @ 15:57 :: Boér Péter Pál
