Bátorságlecke

Ha bátor fiút akarsz nevelni, te sem mutatkozhatsz gyávának! *

 

 

Úgy lüktetett a szívem, mint — ahogy mifelénk mondják — a pucos veréb feneke. Fájdalmasan vergődött a mellkasomban, ahogy lehajoltam, ki akart esni a számon. Összeszorítottam fogsoromat, s visszafojtott lélegzettel tovább cserkeltem a bokrok alján. Az előbb még itt motozott valahol… Hová tűnt? Egy pillanatra megkönnyebbültem: ha elment, talán mégsem kell megtennem. — Dehogyisnem! — szálltam vitába saját magammal. — Ha bátor fiút akarsz nevelni, te sem mutatkozhatsz gyávának! Kapd el!

Négykézlábra ereszkedtem a gyenge tavaszi napsütéstől még csak enyhén átlangyosodott homokon. Hallgatóztam. Valami pici moccanás villant, a szemem sarkából odapillantottam. Ott bujkált a hóbogyó bokor tövében, úgy tett, mintha fel akarna kapaszkodni a vékony szárakon. Most megfoghatnám… Két ujjal, határozott mozdulattal nyakon csíphetném. De nem vitt rá a lélek. Pontosabban, ahhoz nagyobb elszántság kellene. Tehát várok.  Egyszer majdcsak  belátja, hogy nem tud áttörni, sem felmászni. Kénytelen lesz visszafordulni. Akkor majd én… Dübbdübbdübb… Csak bőrlégzésem van, de bizonyára kihallatszik a szívverésem, azért kapálódzik olyan kétségbeesetten. Istenem, ő legalább úgy fél, mint én!  Most már nem adhatom fel, itt, a célnál! Még egyszer nem leszek képes így összeszedni a bátorságomat.

Eljött a pillanat! Rávetődtem. Lepkefogó mozdulattal hirtelen összezártam kagylóformára igazított kezeimet a kis test körül. Felegyenesedtem, meg-megtántorogva a mázsásnak érzett  súly terhe alatt. Fújtattam, mint szülés közben. A víz is kiverte a homlokomat. Elfordultam, hogy a gyerek ne lássa viszolygásomat. Talán csak én beszélem be magamnak, de jéghidegek a tenyerembe szorított lábak.

Vidámságot erőltettem az arcomra, nyugalmat a hangomba. Odaléptem a kisfiamhoz.

— Nézd kicsikém, mit talált neked anya! — nyitottam szét óvatosan ujjaimat, készen arra, hogy bármikor ökölbe szoríthassam a kezem, ha azt látom, rá akarja magát vetni a gyerekre.

Bence érdeklődve várta a meglepetést, de másra számított, mert csak egy pillantást vetett rá. Elfordult. Tovább próbálkoztam:

— Látod, milyen gyönyörű?

A kicsi rátámaszkodott hosszú nyelű műanyag lapátjára, majd bizonytalanul rugdalni kezdte a földet a jobb lábával. Oldalra billentette fejét, összeráncolta homlokát, gondolkodott, tetszik-e neki a dolog. A nap fényében smaragdzölden felszikrázott a tenyeremen gubbasztó két centis brekkencs szeme. Bencus közelebb lépett. Egy jó darabig ide-odajárt a három szempár, s szerintem csak mi kétlábúak nem rettegtünk egymástól. Gyorsan megszólaltam:

— Nem kell félni tőle! Az igazi férfiak semmitől sem ijednek meg. Ez csak egy varangyos béka. Szeret téged. Ugye te is szereted őt?

Hogy el tudja dönteni, érez-e valamiféle vonzalmat a jószág iránt, mellém szökkent, s a kezem fölé hajolt. A béka megrémült a hirtelen mozdulattól, összerándult, mire pánikba estem, kirántottam alóla a tenyeremet. A láncreakció folytatódott: Bence reflexből magasba emelte lapátját, s két évének minden erejét beleadva odasuhintott. A béka belenyomódott a puha homokba, onnan pislogott kifelé szemrehányóan.

Döbbenten, dermedten pihegtünk mindhárman. — Gyáva, gyáva, gyáva! — szidtam magam némán. — Hogy fogsz így férfit nevelni a fiadból? — Ránéztem Bencére. Különös dolgot láttam az arcán: büszkeséget. Rájöttem, hogy a kicsi most miattam ütött, engem akart megvédeni! Az én bátor nagyfiam!

Azért a következő bátorságlecke a katicabogárról szólt…

 

 

 

Szerző M.Szlávik Tünde 0 írás
M.Szlávik Tünde vagyok. Anya, tanár, író, nő. A sorrend időnként fölcserélődik... :)

9 Komment

  1. Kedveseim!
    A mai világban mindenki hős, aki gyereket vállal, de szerencsére vagyunk egynehányan. 🙂 Az igazi megpróbáltatás persze a békának jutott. Bence volt az első gyermekem, követtem el hibákat, de stramm srác lett belőle. Lassan 13 éves. Magasabb nálam. Egy szelíd óriás.
    A csoda tudja, miért vettem a kezembe a békát. Talán azt akartam megmutatni neki, hogy ha rusnya is a szerencsétlen, de szerethető, gyönyörű a zöld szeme… A legtöbb emberben van némi idegenkedés a hüllőkkel, csúszómászókkal és általában véve a csúnya állatokkal szemben. Bennem is. Ezt nem akartam átplántálni a fiamba.
    Nem vettem kioktatásnak, Attila, s a könyveket is megkeresem. Köszönöm!
    Azóta persze már másról szólnak a “leckék”. Például arról, hogy ha szomorú vagy, meséld el vagy sírd ki magad, s utána tiszta fejjel könnyebben megtalálod a megoldást.
    Embert szeretnék belőle, belőlük nevelni.
    Köszönöm Nektek!
    Boldog új évet mindenkinek!

  2. Kedves Tunde!

    Ne probald batorsagra nevelni a fiadat. Plane olyanra nem amire te se vagy kepes. Szandekod ellenere ez az igyekezet egy ekkora gyermekben azt az erzest kelti, hogy neki nem szabad gyengenek mutatkozni. Mert bun. Lam Anzu is szinleli hogy eros…

    A ferfiak lelki betegsege, hogy ktsegbeesetten probalnak erosnek maradni, mert kulomben kikozositik oket, kulonben “nem OK” szemelyek. Emiatt sokkal tobb a lelkibeteg ferfiak mint a nok kozott. A nok sirhatnak, hisztizhetnek es meg millio modon levezethetik feszultsegeiket, a ferfiak arra vannak itelve eroseknek kell lenniuk. Ez aztan parkapcsolataikban is problemat jelent… A konfliktuskezelesben is. Nem engedhetnek, nem lehetnek gyengek.
    En helyetted azt mondtam volna neki anelkul, hogy megfognam a bekat:
    latod? Kis beka. Latod hogy fel toled? Ha karod, megfoghatod, nem bant. De vigyazz nehogy kert tegyel benne. S ha eszreveszi, hogy te felsz, valld be. “latod anyu milyen butus? Fel egy ilyen kis bekatol. Pedig nem kellene. Hiszen nem bant.
    Ezzel peldat adtal neki, hogy felelmet felvallalhatja. s atadtad az uzenetet is, nem kell felni tole.

    Rermelem nem vetted rossz neven a kioktatast.

Hagyj üzenetet