M.Szlávik Tünde : Bátorságlecke

Ha bátor fiút akarsz nevelni, te sem mutatkozhatsz gyávának! *

 

 

Úgy lüktetett a szívem, mint — ahogy mifelénk mondják — a pucos veréb feneke. Fájdalmasan vergődött a mellkasomban, ahogy lehajoltam, ki akart esni a számon. Összeszorítottam fogsoromat, s visszafojtott lélegzettel tovább cserkeltem a bokrok alján. Az előbb még itt motozott valahol… Hová tűnt? Egy pillanatra megkönnyebbültem: ha elment, talán mégsem kell megtennem. — Dehogyisnem! — szálltam vitába saját magammal. — Ha bátor fiút akarsz nevelni, te sem mutatkozhatsz gyávának! Kapd el!

Négykézlábra ereszkedtem a gyenge tavaszi napsütéstől még csak enyhén átlangyosodott homokon. Hallgatóztam. Valami pici moccanás villant, a szemem sarkából odapillantottam. Ott bujkált a hóbogyó bokor tövében, úgy tett, mintha fel akarna kapaszkodni a vékony szárakon. Most megfoghatnám… Két ujjal, határozott mozdulattal nyakon csíphetném. De nem vitt rá a lélek. Pontosabban, ahhoz nagyobb elszántság kellene. Tehát várok.  Egyszer majdcsak  belátja, hogy nem tud áttörni, sem felmászni. Kénytelen lesz visszafordulni. Akkor majd én… Dübbdübbdübb… Csak bőrlégzésem van, de bizonyára kihallatszik a szívverésem, azért kapálódzik olyan kétségbeesetten. Istenem, ő legalább úgy fél, mint én!  Most már nem adhatom fel, itt, a célnál! Még egyszer nem leszek képes így összeszedni a bátorságomat.

Eljött a pillanat! Rávetődtem. Lepkefogó mozdulattal hirtelen összezártam kagylóformára igazított kezeimet a kis test körül. Felegyenesedtem, meg-megtántorogva a mázsásnak érzett  súly terhe alatt. Fújtattam, mint szülés közben. A víz is kiverte a homlokomat. Elfordultam, hogy a gyerek ne lássa viszolygásomat. Talán csak én beszélem be magamnak, de jéghidegek a tenyerembe szorított lábak.

Vidámságot erőltettem az arcomra, nyugalmat a hangomba. Odaléptem a kisfiamhoz.

— Nézd kicsikém, mit talált neked anya! — nyitottam szét óvatosan ujjaimat, készen arra, hogy bármikor ökölbe szoríthassam a kezem, ha azt látom, rá akarja magát vetni a gyerekre.

Bence érdeklődve várta a meglepetést, de másra számított, mert csak egy pillantást vetett rá. Elfordult. Tovább próbálkoztam:

— Látod, milyen gyönyörű?

A kicsi rátámaszkodott hosszú nyelű műanyag lapátjára, majd bizonytalanul rugdalni kezdte a földet a jobb lábával. Oldalra billentette fejét, összeráncolta homlokát, gondolkodott, tetszik-e neki a dolog. A nap fényében smaragdzölden felszikrázott a tenyeremen gubbasztó két centis brekkencs szeme. Bencus közelebb lépett. Egy jó darabig ide-odajárt a három szempár, s szerintem csak mi kétlábúak nem rettegtünk egymástól. Gyorsan megszólaltam:

— Nem kell félni tőle! Az igazi férfiak semmitől sem ijednek meg. Ez csak egy varangyos béka. Szeret téged. Ugye te is szereted őt?

Hogy el tudja dönteni, érez-e valamiféle vonzalmat a jószág iránt, mellém szökkent, s a kezem fölé hajolt. A béka megrémült a hirtelen mozdulattól, összerándult, mire pánikba estem, kirántottam alóla a tenyeremet. A láncreakció folytatódott: Bence reflexből magasba emelte lapátját, s két évének minden erejét beleadva odasuhintott. A béka belenyomódott a puha homokba, onnan pislogott kifelé szemrehányóan.

Döbbenten, dermedten pihegtünk mindhárman. — Gyáva, gyáva, gyáva! — szidtam magam némán. — Hogy fogsz így férfit nevelni a fiadból? — Ránéztem Bencére. Különös dolgot láttam az arcán: büszkeséget. Rájöttem, hogy a kicsi most miattam ütött, engem akart megvédeni! Az én bátor nagyfiam!

Azért a következő bátorságlecke a katicabogárról szólt…

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - M.Szlávik Tünde
Szerző M.Szlávik Tünde 3 Írás
M.Szlávik Tünde vagyok. Anya, tanár, író, nő. A sorrend időnként fölcserélődik... :)