M.Szlávik Tünde Szerző
Vezetéknév
M.Szlávik
Keresztnév
Tünde
9 év 9 komment

Ha bátor fiút akarsz nevelni, te sem mutatkozhatsz gyávának! *

 

 

Úgy lüktetett a szívem, mint — ahogy mifelénk mondják — a pucos veréb feneke. Fájdalmasan vergődött a mellkasomban, ahogy lehajoltam, ki akart esni a számon. Összeszorítottam fogsoromat, s visszafojtott lélegzettel tovább cserkeltem a bokrok alján. Az előbb még itt motozott valahol… Hová tűnt? Egy pillanatra megkönnyebbültem: ha elment, talán mégsem kell megtennem. — Dehogyisnem! — szálltam vitába saját magammal. — Ha bátor fiút akarsz nevelni, te sem mutatkozhatsz gyávának! Kapd el!

Négykézlábra ereszkedtem a gyenge tavaszi napsütéstől még csak enyhén átlangyosodott homokon. Hallgatóztam. Valami pici moccanás villant, a szemem sarkából odapillantottam. Ott bujkált a hóbogyó bokor tövében, úgy tett, mintha fel akarna kapaszkodni a vékony szárakon. Most megfoghatnám… Két ujjal, határozott mozdulattal nyakon csíphetném. De nem vitt rá a lélek. Pontosabban, ahhoz nagyobb elszántság kellene. Tehát várok.  Egyszer majdcsak  belátja, hogy nem tud áttörni, sem felmászni. Kénytelen lesz visszafordulni. Akkor majd én… Dübbdübbdübb… Csak bőrlégzésem van, de bizonyára kihallatszik a szívverésem, azért kapálódzik olyan kétségbeesetten. Istenem, ő legalább úgy fél, mint én!  Most már nem adhatom fel, itt, a célnál! Még egyszer nem leszek képes így összeszedni a bátorságomat.

Eljött a pillanat! Rávetődtem. Lepkefogó mozdulattal hirtelen összezártam kagylóformára igazított kezeimet a kis test körül. Felegyenesedtem, meg-megtántorogva a mázsásnak érzett  súly terhe alatt. Fújtattam, mint szülés közben. A víz is kiverte a homlokomat. Elfordultam, hogy a gyerek ne lássa viszolygásomat. Talán csak én beszélem be magamnak, de jéghidegek a tenyerembe szorított lábak.

Vidámságot erőltettem az arcomra, nyugalmat a hangomba. Odaléptem a kisfiamhoz.

— Nézd kicsikém, mit talált neked anya! — nyitottam szét óvatosan ujjaimat, készen arra, hogy bármikor ökölbe szoríthassam a kezem, ha azt látom, rá akarja magát vetni a gyerekre.

Bence érdeklődve várta a meglepetést, de másra számított, mert csak egy pillantást vetett rá. Elfordult. Tovább próbálkoztam:

— Látod, milyen gyönyörű?

A kicsi rátámaszkodott hosszú nyelű műanyag lapátjára, majd bizonytalanul rugdalni kezdte a földet a jobb lábával. Oldalra billentette fejét, összeráncolta homlokát, gondolkodott, tetszik-e neki a dolog. A nap fényében smaragdzölden felszikrázott a tenyeremen gubbasztó két centis brekkencs szeme. Bencus közelebb lépett. Egy jó darabig ide-odajárt a három szempár, s szerintem csak mi kétlábúak nem rettegtünk egymástól. Gyorsan megszólaltam:

— Nem kell félni tőle! Az igazi férfiak semmitől sem ijednek meg. Ez csak egy varangyos béka. Szeret téged. Ugye te is szereted őt?

Hogy el tudja dönteni, érez-e valamiféle vonzalmat a jószág iránt, mellém szökkent, s a kezem fölé hajolt. A béka megrémült a hirtelen mozdulattól, összerándult, mire pánikba estem, kirántottam alóla a tenyeremet. A láncreakció folytatódott: Bence reflexből magasba emelte lapátját, s két évének minden erejét beleadva odasuhintott. A béka belenyomódott a puha homokba, onnan pislogott kifelé szemrehányóan.

Döbbenten, dermedten pihegtünk mindhárman. — Gyáva, gyáva, gyáva! — szidtam magam némán. — Hogy fogsz így férfit nevelni a fiadból? — Ránéztem Bencére. Különös dolgot láttam az arcán: büszkeséget. Rájöttem, hogy a kicsi most miattam ütött, engem akart megvédeni! Az én bátor nagyfiam!

Azért a következő bátorságlecke a katicabogárról szólt…

 

 

 

9 év 4 komment

Áldott, békés karácsonyt kívánok mindenkinek!

 

 

Éjfél után szokott mellém bújni. Addigra már mindketten félkómásak vagyunk. Els? álmából megébredve az embert eltölti valami határtalan, mély szeretet. Minden olyan valószín?tlenül puha, a párnák, a takarók, a testünk. Mintha nem is lennének csontjaink. Ehhez képest elég szorosan átöleljük egymást. Tökéletesen felvesszük a klasszikus pózt, én vagyok a nagykanál. Aztán persze rögtön kiszabadítja magát – férfi, egy percig sem bírja a kötöttséget. Hasára fordul, s már alszik is. Én meg többnyire teljesen felébredek. Betakarom, bár tudom, hogy azonnal lelöki magáról a textilt, legszívesebben meztelenül lenne reggelig, de nekem m?ködnek, s?t, turbó üzemmódban funkcionálnak védelmez? ösztöneim. Takaró vissza, kislámpa fel. Olvasni próbálok, hogy szívem dübörgését csillapítsam, aztán mégis inkább ?t nézem. Két kispárna közé fúrta be a fejét, ki sem látszik az orra. Vigyázva kimentem a fullasztó helyzetb?l. Az el?bbi összebújásra vágyom, ezért óvatosan megsimogatom. Nehéz eltalálni azt a pontot, amit?l csak testhelyzetet változtat, de nem riad fel. Ha felébred, mindenféle mozgalmas kívánságai vannak, meg beszélgetni akar. Ahhoz már túl kés?i ez az óra. Én csak azt akarom, hogy ismét hozzám simuljon, hogy a lélegzete megborzongassa a b?römet, hogy érezzem a hajszálai csiklandozását. Sikerült! A fejét beékeli a vállgödrömbe, mélyet sóhajt. Szagmintát veszünk egymásról, ezt nem lehet finomabban kifejezni. Elkábít, amit érzek, a könyv lassan kicsúszik a kezemb?l. Elszenderednék, de birtokló mozdulattal hirtelen átveti rajtam a jobb lábát. Lassan lecsúsztatom hasamról a térdét, mire sért?dötten hátat fordít, s a fenekét nyomja az oldalamhoz. Jóóóó! Csak ismét be kellene takarnom. De nem tudom, megtettem-e. Filmszakadás.

Az óra pittyegése ébreszt. Megszüntetem a zajt. Persze a paplan tetején fekszik. Nem bírok ellenállni, finoman belecsókolok a nyaka hajlatába. Éppen csak megérintem a számmal, szinte csak a leveg?t simogatom. Valószín?leg a légvétel ritmusának megváltozása ébreszti fel, lustán rám néz, nyújtózik egyet, végigsimít az arcomon:

– Jó reggelt, Anya!

– Jó reggelt, Kincsem, aludj csak, korán van még. Megyek, f?zöm Apának a kávét.

A franciaágy túloldaláról férjem mosolyog vissza, egyszerre mozdulunk. Takarót tartó kezeink összeérnek, véd? sátrat képeznek éjfél után megint közénk vackolódó kisfiunk felett. Reggel van, a közeli buszmegállóból lassan kihúz a félhatos busz.

 

9 év 11 komment

Vannak letehetetlen könyvek, olyan történetekkel, amelyekben szívesen lennél akár filléres bádogbögre a polcon, csak a szerepl?k közelében lehess. Talán egyszer még a kezükbe is vesznek, végigsimítják oldaladon a festett nefelejcset éppúgy könnyedén, mint amikor ?zike puszit adtál édesanyád arcára: szempillával a járomcsontra, fentr?l lefelé, majd egyre szaporábban verdesve… A lekopott zománc vonzza az ember hüvelykujját, s enyhe kis karmolásokra késztet, amivel újabb és újabb festékdarabkákat pattintunk le, miképp az író, ki fokozatosan lemezteleníti h?se lelkét, aki a végén ott áll p?rén, bokáig gázolva a kígyób?r vékonyságú lepattogott zománcban…

Vannak történetek, amelyek megfoghatatlanul és megmagyarázhatatlanul jók, mint az ártézi kút vize a kupatet?b?l kortyolva. Testes víz, selyemként siklik le a torkodon, színtelen, szagtalan, de nem íztelen, mert vízíz? víz. S ezt keresed kés?bb minden kortyban, de már nem leled minden bokorban, mert, ahogy szép történetek is ritkábban teremnek, a víz ízek is néha orrba vernek. Kutatod, lapozod, ízleled, eldobod. Talán ez az… De mégsem, még nem egészen… S boldogan rikoltasz fel, ha megleled, mert tán már más a b?re – borítója –, s fellapozva nem csap meg a nyomdafesték szúrós-friss szaga, de belemerülve torkig töltekezhetsz, s mégsem árt meg, mint ahogy nem árt meg a tavaszi zápor utáni friss földszag – s az is éppoly megmagyarázhatatlanul jó, kézzel meg nem foghatóan bódító.

S vannak történetek, amelyek olvastán összébb húzod magadon a kinyúlt kardigánod, amivel persze nem védheted ki lelked vacogását. De akár szereted, akár kerülöd a borzongást, le nem teheted, magához láncol, bilincsel, s te néha elhagyod a kulcsot. Aztán csak várod a következ?t, ami felráz vagy elandalít, de mindenképpen kizökkent a mélabúból, vagy tán teljesen kifordít önmagadból, mint az eke a földet a tavaszi szántáskor. A gazda csak baktat a lova nyomában, s nem tudja még, mit talál: pajort, ágat, gyökeret, ?sszel elpusztult verébgyereket, rozzant fazékfület, s nagy ritkán – van ki életében sosem – kincseket, gyógyító meséket, mikben magára ismer, felnevet vagy felzokog az emberfia, s úgy érzi, végre, megtalálta mi nyomasztja, s lerakhatja a terhet, cipelje már más is. S minél többen fogják, tapogatják, mállasztják, porlasztják, úgy lesz kínja egyre kisebb, jelentéktelenebb, míg végül kisöpri a huzat a kéményen át. Fentr?l lát majd új csudát: olvas egy egész család. Keresik a nekik való tan-, gyógy- és szexmesét. Van még ilyen? Ó, nem szexmese – család! Megbolondult a világ. Anya tanul, apa f?z, a gyerek apjától kéri a bilit, reggelit, és senki sem olvas esti mesét. No szép.

Vannak nyögvenyel?s történetek, amelyeken átrágod magad, s amelyek ingeden, de lelkeden sem hagynak nyomot. S amelyeket szívesen olvasnál tovább a buszon ülve, ha bírná még a szemed a folyamatos fókuszváltást. Vannak, amelyeket többször el?veszel, hátha egyszer más lesz a vége… De persze most is elmarad a naplemente. Az írók azt hiszik, a való világra van szükségünk, amelyben a jó elnyeri méltó büntetését.

Vannak történetek, amelyek kedvéért felhagysz harmincéves olvasási gyakorlatoddal, s nem szippantod óránként százzal az agyadba, hanem szándékosan laaass-ssssaan, a könyvet id?nként le-letéve, felsóhajtva, nyöszörögve, a szemeddel a bet?kkel szeretkezve olvasol, hogy minél tovább feszíthesd, nyújthasd… a húrt. S aztán odadobod magad neki, hagyod, hogy húrjaidon a szerz? pengessen, s már nem tudod, nem is akarod magad visszafogni, csak olvasol, lapozol b?szen, s a végén felsikoltasz… Mert vége. És rázod, forgatod, emeled a könyvet, hátha kihullik még bel?le valami morzsa. Visszalapozol, hagyod, hogy újra felkorbácsolja érzelmeidet, míg végre megnyugszol, elcsitul a lelked. Talán szorosabbra is zárod a combjaid. S ezután mindig, ha portörléskor újra a kezedbe veszed, belelapozol, percek alatt átlényegülsz, s mint aki a víz alól bukik fel hirtelen, úgy nézel morgó csemetédre, aki már nyomná a gombot, de te még csak a harmadik polcnál jársz.

Vannak megrendít?, megsemmisít? történetek, melyek után az agyad görcsös izomcsomóvá válik. Ennél már csak a frissen mosott, rózsaszín? alig tekerg?, de még bolyhos pacalszer? agytekervény a rosszabb. Ezeket kerüld. De ne add fel: ha hagyod, érted is eljönnek a B?völ?k, akik varázskalappal vagy táltosdobon, ?rhajón vagy paripán, pitypangerny?n, mákgubóban, krisztus-saruban vagy lepkeszárnyon, de elvisznek az Álmok Birodalmába, ahol tündérlányok járnak térdig mesében, s bár odaát van az igazság, de ahonnan mindig van visszaút, még szivárvány sem kell hozzá. Csak egy jó könyv. És te.

M.Szlávik Tünde Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.