Már december elején csikorgó hideg volt. A kiszáradt, vályogvető gödrök alján vezető utat vastagon befújta a hó. Peti derékig süppedt benne, ahogy táskájával a hóna alatt az iskola felé ballagott. Közben leheletével melengette a kezét, ami a viskóból távozásakor hozzáragadt az ócska és jeges kilincshez. Szomorú volt. Apja azon az éjszakán is, akárcsak máskor, későn jött haza, szörnyen káromkodott, és megverte a Mámit. A zajra felriadt gyerekek szintúgy kaptak a nadrágszíj boldogabbik végéből.
Melegséget érzett, amikor a Mámira gondolt. Ő egészen más, nem olyan durva, mint az apja. Csodaszép meséket tud a végtelen erdőkről, manókról, szellemekről, boszorkányokról, a csodahegedűről, amelyik magától szól, olyan még a mesekönyvben sincs. A táskát szintén Mámi vette az udvari vásárban, a maga készítette tippanmeszelők (fűféle) árából. Nagyon büszke volt rá. Ilyen táskája egyetlen cigánygyereknek sem volt az iskolában, pedig jártak oda vagy öten, igaz, többnyire mellé.
Az első utcában, a falu szélén összetalálkozott Virág nénivel, aki minden növény nevét ismerte, s aki nyaranta elhívta gyógyfüveket szedni: szíkfűvet, pásztortáskát, nadragulyát, hárs- és akácvirágot stb. Tőle tudta meg, melyik fűnek, mi a hatása, milyen szellem lakik benne. Figyelmesen hallgatta az öregasszonyt, minden megragadt fogékony elméjében.
– Iskolába mísz, Peti? – kérdezte az öregasszony, s megigazította hátán a batyuját. – No, aló, lódulj, el ne kíss osztán!
Szerette a fiút ez a töpörödött, ránc hátán ránc anyóka. A fiú pedig borzongva leste a szájából Devla virágainak, füveinek titkait, melyik milyen nyavalyára jó.
Tovább haladt. Hajnal utcai három iskolatársa szaladt feléje. Már messziről kiabálták:
„Cigány, cigány, dikk, dikk, dikk,
Ha jól lakik, megdöglik,
Bíkalyukba temetik,
Szél fújja a fenekit,
Majd meg összevizelik…”
Balogh Ferkó jutott először a közelébe, a legnagyobb a három csúfolódó közül. Havat markolt fel, és a Peti nyakába dugta. A másik kettő ugyanúgy gyúrta a hógolyókat. Emez védekezett ugyan betyármiskásan, de nem bírt a túlerővel. Érezte, a nyakából már a hátán folyik lefelé a hólé. Arca elé kapta rongyos kabátjába bújtatott karját, s a nagykabát, amely majd a bokáját verte, és a derekán zsineggel volt megkötve, most jó szolgálatot tett. Nem sikeredett őt megmosdatni.
A dulakodás közben a hóna alól kiesett a táska. A három fiú elszaladt, és messze járt, de még odahallatszott rigmusuk:
„Cigány, cigány, dikk, dikk, dikk,…”
Szipogva támaszkodott fel. Leverte magáról, csapzott fekete hajából is a havat, majd az összetaposott, ócska leventesapkáját visszahelyezte a fejére. Kimondhatatlan keserűséget érzett, amikor megpillantotta a táskáját: ott, ahol a csillogó csatokkal kellett bekapcsolni, valaki rálépett, és a papír beszakadt.
Eltört a mécses. Könny folyt lefelé az arcán. Hangtalanul sírt, valami kegyetlen gombóc szorongatta a torkát. Nem bírta lenyelni. Így folytatta az útját, meg sem hallotta, nyolc órára harangoznak.
Az osztályteremben a hetes, Sólyom Piroska éppen jelentette a tanító néninek, Ajtai Péter hiányzik, amikor belépett. Mindenki őt nézte. Könnyektől maszatosan, összetört táskával a kezében állt az ajtóban. Lukas cipője orrát nézte. Restellet felnézni szégyenében.
– Mi történt veled, Péter? – Kérdezte Éva néni, a magas, szőke tanítónő. A gyerkőc nem válaszolt, de a nevelője tudta, valami rossz tréfa áldozata lett.
– Ülj le! – tuszkolta a gyereket a padba, ahol Peti egyedül volt, majd felment a katedrára.
Az utolsó pad volt az övé. Könnybe lábadt a szeme. Miért csúfolják, bántják a többiek? Miért ül az utolsó padban, hiszen számtan órán ő nyújtja leghamarabb a kezét a tanító néni kérdésére, és senki sem olvas nála folyékonyabban az osztályban? Már nem is büdös, mióta a Mámi lavórba állítja, és megsúrolja azzal a mosószappannal, amit tyúkól tisztításával, így-úgy megszolgált a falubéli családoknál. Nem szertik. Mikulásra csinos kis kutyákat faragott fából, ezzel akart kedveskedni magyar társainak, de nem fogadták el. Neki sem adott senki semmit.
Figyelni kezdett a tanító nénire, mert a nevét hallotta.
– Nem kutatom, ki, kik bántották Ajtai Pétert, de mondhatom, nagyon rossz, szívtelen gyerekek lehettek. Mekkora gonoszság kellett ahhoz, hogy így elbánjanak vele! – hallotta Éva néni hangját. – Sokan példát vehetnének róla: jól számol, szépen olvas, mindig rendesen elkészíti a leckéjét, jó gyerek…
Aztán tanultak.
Szünetben Balogh Ferkó és Kerekes Pista bűnbánó arccal állt meg a tanító néni előtt.
– Éva néni! Mi hógolyóztuk meg őtet – mondta Pista. – De a táskáját igazán nem akartuk összetörni…
A tanító néni örült, a fiuk önként jelentkeztek…
– Ne bántsátok Pétert! Nem vétett nektek – mondta.
– Cigány – vetette oda Ferkó.
– Igaz, ők másképpen élnek, mint ti, de gondolkozz csak, fiacskám: miért ne lehetne belőle is rendes, dolgos ember?
A gyerek tétován szólt:
– Hiába mosakszik, csak érzik rajta a putri szaga. Mindig mondja apám, a cigányok semmirevaló, lusta emberek. Figyelni kell őket, mert ami elmozdítható, azt ellopják.
A tanító néni odaintette a közelében álló két nebulót. Magához ölelte Ferkót, és így szólt.
– Igen. Más a szaguk, mert más az életmódjuk, körülményeik, eledelük. Tolvajok? Lehet, ilyen ember is van köztük, kisfiam. De sok már dolgozik közülük, eljárnak a városba, itthon tapasztanak, vályogot vetnek. Az is munka. Gondolkozz csak! Kisgyerekkorodban mit szerettél volna kapni a legjobban?
– Ostort, szekeret! – válaszolt keveset gondolkozva a kérdezett.
– Na, látod, te azt láttad édesapádtól! Neked meg az istálló szaga nem büdös. De mit lát Peti? Hegedűt, kocsmázást, kupeckodást, ól tapasztást, meg azt, hogy az apja üti-veri őket.
Komoly arccal hallgatták, s a tanító néni rámosolygott a közben odagyűlt tanítványaira:
– Gyerekek, tegye jóvá az osztály, amit Ferkóék Péter ellen vétettek!
*
Eljött fehéren a téli szünet, amikor a gyerekek összegyűltek az iskolában a fenyőfa ünnepélyre. A IV. B-ben, a feldíszített fa alatt ajándékok sorakoztak. Kipirult arccal állták körül a csodát. A nagy zsivajgás elült, amikor Éva néni belépett. Kézen fogva vezette Petit. Utat nyitottak nekik a katedrán álló karácsonyfához.
Kerekes Pista lépett ki a sorból és átnyújtott neki egy ugyanolyan táskát, mint amilyen a régi volt. Balogh Ferkó pedig lesütött szemmel állt meg előtte és hebegve mondta:
– Ne haragudj ránk, Peti. Ezen túl nem csúfolunk. Nem haragszol?
A kócos lurkó nagy, barna szemeiben könnyek ültek. Nem tudott megszólalni. A fejét rázta csak, nem haragszik.
– Jól van gyerekek! – szólt Éva néni. – De ihol még egy másik ajándék is a mi kis kárvallottunknak.
Azzal egy nagy csomagot vett fel a karácsonyfa alól, és odaadta a kis cigány-fiúnak.
– A szülői munkaközösség ajándéka, télikabát. Becsüld meg, kisfiam!
Az emberke ekkor már zokogott. Hevesen magához ölelte a nagykabátot, a táskát, és kirohant velük az osztályból. Éva néni fátyolos szemmel nézett utána. Ő is boldog volt.
*
A presszóban, kettesben ülünk egy nagyobb sarokasztalnál.
– Hát ilyen karácsonyom is volt ezer évvel ezelőtt – szól Ajtai Péter doktor, és végigsimítja őszülő, ritkuló haját, ami magas homlokába hull, majd mentegetőzve mondja, miután órájára pillant:
– Most már mennem kell! – Nagy barna szeme a régi, még ott ül benne a visszaemlékezés édes-bús kifejezése. Oldani akarom a szomorkás hangulatot.
– Azért a falunkban egy valaki nagyobb tudós volt, mint mi ketten együtt most, adjunktus úr! – Péter értetlenkedve néz rám. Magyarázkodnom kell.
– Emlékezz Jozsa cigányra, a „csillagászra”! – Kényszerdetten elmosolyodik.
– Szegény öreg. Elől lohol lábszárközépig érő csizmanadrágban, mezítláb. A fején lévő, konya kalap mellett három szál búzakalász bókol. Utána Rozi néni, a rövid szárú tajtékpipával a szájában szaporázza, hogy lépést tudjon tartani urával. Nagy rózsákkal meghintett, ráncos szoknyája sepri az utca porát. Luesz. Lueszes degeneráció: Nem tudta Jozsa a fejét vízszintesen forgatni. Ha valaki szólt hozzá, akkor úgy fordult a beszélőhöz, hogy teljes körívben megnézte az eget. Innen a „csillagvizsgáló” ragadványnév. Hja, a vérbaj cifrább következményekkel is járt!
A kép felidézése olyan eleven, mindkettőnkből kitör a kacagás. A kávés és teás kanalak csilingelése közbeni, diszkrét beszélgetés félbeszakad. Minden szempár minket néz. Péter arcára hervad a nevetés, helyet adva a kötelesség, a hivatás komoly felelősségének.
– Tudod, igyekeznem kell. Holnap műtétem lesz. Még át kell néznem az eddigi anamnéziseket, leleteket. Balogh Ferencet operáljuk. A tüdején csúnya tályogot diagnosztizáltunk. Remélem, meg tudjuk menteni az életnek. – Feláll, és búcsúzik.
Ottmaradok egyedül. Ha már így kinéztek innen is minket, fizetek, rajtam a sor. A tovatűnt és a távolból olyan szépnek látszó gyermekkorunkon tűnődöm. Hol vannak azok a „szép” idők, amikor a cigányok vályogot vetettek, tapasztottak? Mára ugyan romák lettek, de nem dolgoznak. Nincs mit. Igaz, többségük nem is akar. Milyen jó, Peti nem került a „bikalyukba”, Péter megmentheti Balogh Ferkót! Bárcsak most, a mában ilyen karácsonyaink lennének!
Legutóbbi módosítás: 2011.12.02. @ 14:58 :: Csillag Endre
