valahogy csak kisétálok az ajtón
barna kérges b?rcip?met
nyeli mohón az aszfalt az utca
nyakig felületességben
ahol mindenki pótolható és nincs egyetlen életen át tartó
kitört ablakok becsapott ajtó
nyelvek egymás torkában lefetyelnek
kibuggyant gyönyörökben rothadó salak emberek
öltöznek makulátlannak
és minden pont a reped tükörrel
szemben a görbe tükör
csak hazudsz mert neked is
csak hazudnak monumentális dolgokra vágysz meg
szemet kápráztatóra
noha sohasem voltál elég pici
nem elég semmi semmi nem elég
futni rohanni föld víz ég
természeted természet ellenes
olyan távol kerültél attól
gyermek korod savanyú cukra
tudtat hogy nem akarsz most lenni mert nem akarsz rossz lenni
most pedig foggal körömmel
minden pici puha szépséget
giccsel cirádákkal eltemetni
eltemetni hogy minden enyém
akkor is amikor nincs semmim
hogy csak a hit ami túllendít
az émelyít? tényen hogy
boldog szeretnél lenni
azt sem tudod mit?l
csak félsz félsz rettegsz
a szíved hangjától rosszul leszel
mert mi lesz ha leáll
mi van ha a szerelmed újat talál
mi lesz ha nem lesz pénz
mi lesz ha nincs értelme
mi lenne még szebb
kell akarom a tökéletes
arcvonást a szebb testet
jobb ruhát
és így leszel
egyre mohóbb
egyre butább
mond utánam:
nem akarok többé a felületen élni
nem vagyok hajlandó soha többé
félni
Legutóbbi módosítás: 2011.11.19. @ 20:49 :: Szendrői Csaba
