Anyu! A papa már megint szobrot akar csinálni…
– Ez a munkája, ebből élünk, tudod jól gyermekem.
– Nagyon félek!
– Én is fiam. Tudom, hogy megint baj lesz…
– Agyba-főbe ver minket a papa, mint szokott?
– Évek óta nem tud alkotni, csak ha a sárga földig leissza magát, ezt már megszoktam… megszoktuk. Azt vagyok képtelen megszokni, amit te sem, gyermekem.
– Mit kéne csinálni, hogy a papa ne így alkosson? Kérlek anyu, gyere és imádkozzunk, mert rettegek…
– Minek, mire jó az? Én már olyan vagyok, mint a fakéreg. Száraz és üres, mint a széttört tojás kiszáradt héja. Minden meggyőződést kiölt belőle már a múltjának és jelenének kínja.
– Kérlek anyu, Imádkozzunk!Te szoktad mondani, hogy sohasem szabad belenyugodni semmi rosszba és az nagyon rossz, ha a papa összever minket. Még azt is szoktad mondani, hogy az őszinte szívű imát Isten meghallgatja és segít.
– Jól van, imádkozzunk hát – mondta a keserűségében megroppant, alig harminc éves, törékeny és összetört életű asszony.
Semmi sem belülről jött, a gyerek kedvéért térdelt mellé és csak gépiesen motyogta az imát, amit pár éve még a szíve öntött. Hosszabb idő után valami szokatlant érzett és előbb csak figyelte a gyerek őszinte fohászát, majd mintha mindent, ami körülvette őket, valami fénylő fal zárt volna el – vagy talán őket zárta volna ölelően ki – az ordas környezetből. Hatalmas durranást hallottak. Ijedtében döntenie kellett egy pillanat alatt, hogy rá mer-e nyitni elállatiasodott, bősz urának műtermére. Tudta, hogy az ilyen szigorúan tabusított tiltásoknál kevesebbért is rokkantra verte már. Benyitott. A vakolatlan mocskos falakat fekete penész borította. A férfi a földön hevert, hüppögő zokogásban. Bal kezéből, ami egy nagy darab nyers húshoz hasonlított leginkább, ömlött a vér. Torzonborz szakálla és hosszú, kócos haja mocsoktól, zsírtól, verítéktől átitatva a kőporral elegyedve mintegy megkövült. Maga is olyan volt mint egy szobor. Az asszony olyat tett, amit a tiltásokkal teli életében kérés, utasítás vagy parancs hiányában nemigen mert volna: lekuporodott a torzonborz részeg művész vadember mellé és megsimogatta a haját. A vér a szoknyájára csorgott. A szobrász felkönyökölt és jobb öklével a mocskos padlót püfölte…
– Ne érj hozzám! – mondta a dúvad szokatlanul csendesen. – Nem érdemlem én ezt meg.
– Mit tettél a kezeddel?
– Hát nem látod, én magyarázzam? Ne gondold, hogy vak vagyok, de mostanáig vakítottam magamat. Egy fél éve küzd az énem saját magam ellen -magamért. Hogyha csak ilyen előzmények után tudok alkotni, úgy döntöttem, hogy vagy soha nem csinálok többé szobrot, vagy ha csak fájdalom okozása után vagyok erre képes, akkor ezentúl semmi esetre sem a családom tagjait, akik vagy szeretnek, vagy nem – nem csodálnám ha nem, hisz az okot megadtam az utálatra -, többé nem bántom. Én fájdalmat ettől a pillanattól kezdve soha többet nem okozok nektek. Majd csak levezeklem valahogy, kifelé is befelé is.
– Gyere, hadd kössem be a kezed.
– Nem! Ha a fájdalom és az ital szüli a műveimet, az legyen a saját fájdalmam. Itt ez a kalapács ismered, minden új szobor készítése előtt a saját kezemre csapok egyet, még ha szilánkokra verem is a csontjaimat. Ha csak így tudok szobrot faragni, akkor saját fájdalmammal püfölök életet a kőbe és nem a kő élettelenségéből püfölök élettelenséget a környezetemre. Lásd a pálinkás hordót is szétvertem. Ne félj, nem veszek holnap másikat. Kérlek, hívd be a fiút!
– Ide a műterembe?
– Nincs többé belépési tilalom, sem egyéb esztelen korlátozás. Magamhoz tértem, időbe került, de jobb később, mint soha. Felállt remegve, közben nézte az asszonyt kábultan, hogy vajon szerencsétlen hisz-e neki.
– Gyere fiam te is! Lásd anyád már nem fél, te se félj!
– Hallottam mindent apa…
– Meg tudtok nekem bocsátani? Soha sem kértem még, ismertek, olyan vadállatként amilyen voltam, fölöslegesen a szót sohasem szaporítottam, amit mondtam, megmondtam… túlságosan is kőkeményen. Ez most mint akiről eloszlott a köd, úgy vált a sötétségből világossá. Tudjátok, eddig csak néztem, és most már látok. Kerüljön akármibe, most itt új idő kezdődött.
Súlyosan szorító lélekkel nézte övéit, pontosan tudva, hogy legalábbis kétségek gyötrik azokat „pálfordulásáról” , de csak attól félt, hogy a tiszta fény látását, amire ráébredt, el ne veszítse. Nehogy újra a sötétség kerítse hatalmába…
Legutóbbi módosítás: 2011.11.02. @ 17:29 :: Boér Péter Pál