Maretics Erika : Éjjel

 

 

Hóolvadástól egész
a nagy viharokig kereslek,
a híd korlátjára faragtam
a szavakat, bocsáss meg!

A diófa levele búsan rezeg,
mintha a fa is megértené bánatom,
kékl? szememb?l a könny,

megállíthatatlanul pereg.

Létem kapuján már csak

 tiszta szív? ember léphet be,

fehér szirom miattad sír tüskét,
a langyos földön heverve.

Levendulám

lugasában vagyok,
virágom saját árnyékának fogja,
múló szépségér?l csacsog. 

A kertben a rólad készült szobor

egyik felét igaz mester,

a másikat az es? és a szél faragta.

A k?arcban felfedezlek.

Hegyoldalon a vörösl?
napkorong fáradtan kúszik
melyet fuvola hangja kísér,
fénye sz?ke hajadon
hullámzik, szebb hajnalt ígér.

Egy öregember, ki régi id?k

 bárdjára emlékeztet, 
a fogadóban neked énekel,
ajkán a dal sajgón édes.

 

A növekv? félhomályban,
az óceánról köd száll fel,
egy narancsszín felh?csík
a láthatáron elvegyül a vízzel.

Én tovább kereslek.

 


 

Legutóbb szerkesztette - Maretics Erika
Szerző Maretics Erika 201 Írás
Ember vagyok, büszke lény, egyetlen a föld kerekén.