– Mióta van itt, Kelemen bácsi? – kérdezte a f?ápoló az öreget.
– Nem régóta – válaszolta remeg? hangon.
Fázott. Nem tudta pontosan, mennyi id? telt el azóta, hogy eldöntötte, elmegy innen. Egyre gyakrabban érezte, nincs itt semmi keresnivalója. Akkor meg minek maradjon? A f?orvos nem támogatta az ötletet, meg volt róla gy?z?dve, hogy nem jött még el az ideje az öreg távozásának.
– Ugye nem gondolja, Kelemen, hogy elengedhetem? Nem tehetem, amíg nem produkálja a követelményeknek megfelel? szintet. Adataiból az derül ki, hogy még a hetven százalékot sem éri el a felkészültsége. Kétségtelen, jó úton halad, de még nagyon sok a tennivaló. Legalább egy hónap kemény munka áll még el?ttünk – mondta a f?orvos, és megveregette az öreg vállát.
– Lehet, hogy így van f?orvos úr, de nekem már nincs semmi kedvem a programhoz. Belefáradtam én ebbe, kérem. Öreg is vagyok, meg aztán, hiányzik nekem a család. Fél éve nem láttam a fiamat.
– Semmi baj. Ezen segíthetünk. A fia is itt van ám! – Újságolta a f?orvos, remélte, rábírja az öreget a maradásra.
– Mióta? – kérdezte az öreg rezignáltan. A f?orvost meglepte ez a reagálás. Valamilyen érzelmi kitörésre számított, de arra, hogy az öreg szinte közömbösen veszi tudomásul fia ittlétét, arra nem számított.
– Egy hete – válaszolt sz?kszavúan a f?orvos.
– Meglátogathatom?
– Nem, még nem. Legalább egy hétre még szükség van a karanténban, hogy kiderüljön, nincs valami komoly baja. Tudja, itt két hétig mindenki megfigyelés alá kerül az elkülönít?ben. De hát nem kell ezt magyaráznom, mindenki átesik ezen, igaz? – fordult hozzá a f?orvos a kérdéssel, amelyre választ nem is igazán várt. – Jól van, megoldjuk valahogy a találkozást, számíthat rám Kelemen bácsi, de azt az egy hetet ki kell várni, abból nem engedhetek.
Kelemen nem tudott várni. Elindult, hogy megkeresse a fiát. Az intézet, ahová fél éve beszállították, hatalmas területen fekszik. Nem gondolta, hogy könny? dolga lesz, de remélte, megtalálja ?t, miel?tt elbocsátják innen.
Az épületek többségében egy-négyszintesek, csak a f?épület tízemeletes. Itt irodák vannak, és a személyzet szállásai. Orvosok, betegápolók, szállítók laktak, dolgoztak az épületben, amely inkább hasonlított egy szállodához, mint irodaépülethez. Könyvtár, és uszoda is rendelkezésére állt a beutaltaknak, de itt kerültek elhelyezésre a mozi- és oktató termek is. A nap minden órájában zajlott itt az élet, éjjel-nappal folytak az el?adások, a vetítések, hatalmas kivetít?kön a különféle tévésorozatok. Valójában ezek a filmek és tévéadások alkotják az itt folyó munka gerincét. Azt nem lehetett tudni, ki m?ködteti az intézetet, de sejteni vélik, hogy az állam hozta létre, és a költségvetésb?l, valamint a kormányhoz közeli vállalkozók adományaiból finanszírozzák a m?ködését. Aki ide bekerül, az hat hónap múlva szabad, és felvilágosult polgárként hagyhatja el e falakat, gyorsan beilleszkedik a társadalomba. A többi épület tulajdonképpen szálláshelyként funkcionált, de az ellátás egy ötcsillagos szálloda színvonalát idézte. A legtöbb épülethez kisebb, különálló kommunális épületek is tartoztak. Itt szaunák, uszodák, és sportpályák is rendelkezésére álltak a bentlakók számára. Küls? szemlél?nek talán különösnek t?nik, hogy ezek az intézmények szinte teljesen üresen álltak, legfeljebb az új lakók vették igénybe a szolgáltatásokat egy ideig, de a jobbnál jobb tévésorozatok, a rendkívül hatásos el?adások eltérítették ?ket a testedzést?l.
Az itt tartózkodás idejének egyik nagy élménye a napi ötszöri, b?séges, és min?ségben is tökéletes étkezései voltak. Mégsem ez volt a leghatásosabb eszköze az életmód befolyásolásának. Bár, az étkezési szokások fokozatos, de gyors megváltozása látványos eredménnyel járt, az kevésbé t?nt fel, ami tudatban lezajló folyamatok eredményeképpen jött létre a bentlakóknál. Az agresszió, az eddig még nem tapasztalt érzések megjelenése, mint a gy?lölet, vagy az empátia teljes visszahúzódása természetes velejárója volt az itt végzett munkának. A folyamat lassan, de biztosan haladt az egyén elszigetel?dése felé. A végkifejlet közeledtével már egyáltalán nem számított, mi volt azel?tt, egyáltalán nem létezett az azel?tt, csak a biztos, de kilátástalan jöv? kibontakozása látszott elfogadhatónak.
Kelemen bejárta az intézet területének nagy részét, de nem találta a fiát az újoncok között. Azt sikerült megtudnia, hogy sürg?sséggel hozták be, egy névtelen feljelentés következményeként. Egy internetes fórumon megjelent színházi kritikája miatt jártak el a hatóságnál, és követelték a szerz? legszigorúbb felel?sségre vonását. A cikkében azt kifogásolta, hogy az el?adás inkább hasonlított egy szappanoperára, leereszkedve egy tévésorozat színvonalára, amit az ért? közönség méltán kifogásolhat, mint Shakespeare eredeti m?vére. De igazából nem ért? közönség nézte, és az el?adásnak nagy sikere volt a megjelentek körében. Különösen az a jelenet kapott nagy tapsot, ahol Rómeó magához tér, és csókjával feltámasztja az önkezével életének véget vet? Júliát, és boldogan élnek, amíg meg nem hallnak. A cikkben szó esett az újabban elterjedt szokásról is, az el?adást gyakran megszakító, különféle reklámok bejátszásáról.
A beutaltak nem hagyhatták el az intézményt a kezelés id?tartama alatt, de nem volt rá példa, hogy ez bárkinek eszébe jutott volna. Egyedül Kelemen elégedetlenkedett a falak mögötti élettel, vagy legalábbis, nem tudott róla, hogy rajta kívül mások is elvágyódtak volna. Már nem emlékezett rá, miért is került ide, de azt tudta, el?bb-utóbb mindenkire sor kerül. Eljárt az el?adásokra, szorgalmasan elolvasta a kötelez? irodalmat, megnézte a sorozatokat, és megpróbálta megérteni a reklámokat is. De az empátiát, az igényességet nem sikerült kiölni bel?le, és a gy?lölet, mások megbélyegzésének igénye sem vert tanyát a lelkében. Egyetlen tömegverekedésben sem vett részt, ami az itt tartózkodás utolsó heteiben egyre gyakoribbá vált, és sokszor áldozatokkal is járt. A rendészet azonban gyorsan megfékezte a megmozdulásokat, és el?állította a rendbontókat. Ezek az összet?zések valójában éles gyakorlatok, aki részt vett bennük, eljutott arra a szintre, hogy elbocsátásra alkalmasnak tartsák, és visszakerülhetett a társadalomba.
Nem akart semmi mást, csak hagyják békén. Amikor a f?orvostól megtudta, hogy a fia is részt vesz a kiképzésen, közömbösséget színlelt, de alig tudta leplezni a fájdalmát. Amikor megértette, hogy nem fogja megtalálni, csak a kiképzés befejeztével, a falakon kívül, a társadalomban – így nevezte magában az intézeten belül zajló munkát -, felhagyott a kereséssel. A közben szerzett tapasztalatok azonban, elkeserítették. Látta, mi folyik itt, hogyan alakul, formálódik a tudat a lét prése alatt.
Hideg volt az éjszaka. Kelemen nem volt el?relátó, nem készült fel arra, hogy az évszakok eltolódása miatt, a nyári éjszakák is nagyon h?vösek ezen az éghajlaton. Egy szál ingben vágott neki az útnak. Alig haladt néhány száz métert a bejárat felé, amikor egy jár?r közeledtére figyelt fel. Érdekes, nappal még nem látta ezeket az állig felfegyverzett embereket. Nappal csak vidám és elégedett ?rökkel találkozott, akik valójában nem is ?riztek semmit, inkább útbaigazítást adtak, vagy kisebb megbízásokat teljesítettek, ha valakinek szüksége volt rá. Most azonban, félelmetesnek látszott ez a kis csapat, ahogy fürkészték a látóhatárt, mintha valaminek, vagy valakinek az eljövetelét?l tartanának.
Már nem volt fiatal, de hatvan éve nem indokolta, hogy bácsinak nevezzék. Igaz, a nála sokkal fiatalabbak többsége így szólította. T?lük nem is vette rossznéven. A f?orvos azonban alig id?sebb nála, nem értette, miért nevezi Kelemen bácsinak? A szeméttároló fedezékéb?l nézte, ahogy az ?rjárat elhalad mellette. Nem látták meg, de nem volt benne biztos, hogy észrevétlenül el tud jutni a f?bejáratig. Itt marad, amíg megvirrad, gondolta. Most már nem mehet vissza a szálláshelyére, nappal könnyebben tud észrevétlenül mozogni. Nem töltötte haszontalanul az id?t önkéntes fogságában, gondolkodott. Azon törte a fejét, miért hozták ?t ide, vajon, mit követhetett el? Nem gyakori ebben a korban. Sejtette, hogy valamilyen különös esemény juttatta erre a helyre. Ugyanakkor azt is tudta, minden polgárra sor kerül, ez amolyan egészségügyi program. Mindenkinek jár ez a hat hónap. Fázott. A hideg most már nem csak kellemetlenül hatott rá, de fájdalmasan is. Nagyon fáradtnak, és kimerültnek érezte magát. Tagjai elgémberedtek, nyújtózni akart a sz?k helyen, de már nem tudott megmozdulni. Elaludt.
A f?ápoló nehezen tudta magához téríteni. A vállánál fogva rázta egy darabig, majd egy hirtelen mozdulattal felemelte az összegömbölyödött testet. Kelemen lábra állt, de kénytelen volt a f?ápolóra támaszkodni.
– Mióta van itt Kelemen bácsi? – kérdezte a f?ápoló.
– Nem régóta – válaszolt remeg? hangon.
Hirtelen megértette az összefüggéseket, eszébe jutott az esemény, ami ide juttatta. Évekig járt egy útvonalon a munkahelyére. Útközben gyakran szólították meg koldusok, hajléktalanok némi alamizsna reményében. Mindig adott, ha keveset is, de adott. Valahogy együtt érzett ezekkel az emberekkel, de nem tudta megmagyarázni, mib?l ered ez az empátia? Talán, a maga sorsát látta bennük. Mindig félt attól, hogy idáig jut, és azt nem éli túl. A világ nagyot változott az elmúlt években. Mintha mindenki megbolondult volna. Az emberek elfordultak egymástól, közömbösen nézték végig legjobb barátaik verg?dését az adósságcsapdákban, a kilakoltatásokat, az otthonok elvesztését. A kormány telepeket hozott létre, hogy legyen hol lakniuk, de nem gondoskodott senki a megélhetésükr?l. Ezek a telepek lassan nyomornegyedekké váltak, ahol felütötte fejét a korábban kiirtottnak hitt betegségek többsége is. A helyzet már-már elviselhetetlenné vált, amikor valakinek eszébe jutott, hogy a baj forrása nem a szegénység elterjedésében keresend?. Létrehozták az Intézetet, amely megoldást jelentett a problémákra, és eltüntette a szegénységet, megszüntette a nyomort.
Egyik nap elhatározta, hogy nem megy be dolgozni. A hajléktalanoknak szerez örömöt, vagy legalább egy emlékezetes napot. Bement egy gyorsétterembe, rendelt egy halom ételt, majd egy bevásárlókocsiban kivitte hajléktalan ismer?seinek, és kiosztotta közöttük a napi betev?t. Sokan nem tudták mire vélni az ajándékot, bizalmatlanul méregették. Egy id? múlva rend?rautó jelent meg a helyszínen, majd az autóból kiszálló rend?rök kedvesen felszólították, hogy menjen velük. ? nem habozott engedelmeskedni a felszólításnak, beült az autóba. Kés?bb megtudta, hogy az egyik hajléktalan hívta a rend?rséget a mobilján, és zaklatással vádolta ?t. A rend?rségen meghallgatták a történetét, majd minden szó nélkül elengedték. Néhány hétre rá, jött a felszólítás, vonuljon be az Intézetbe, hogy alaposan kipihenje magát, mert úgy ítélték meg a hatóságok, hogy erre, hajlott kora ellenére is szüksége van.
Kelemen most már világosan látta, mi a különbség a benti- és a kinti világ között. Megérett benne az elhatározás, mindenképpen kijut innen. Amikor a f?ápoló kedvesen felsegítette, alig állt a lábán. Útban az igazgatói iroda felé lassan magához tért, er?re kapott. Nekiesett a f?ápolónak és agyba-f?be verte a meglepett embert, miközben rasszista jelszavakat üvöltözött torkaszakadtából. Csak az ?rök gyors beavatkozása tudta megmenteni a f?ápolót a tragédiától. Kelement sikerült lecsillapítani, és az igazgató elé vinni. Nem lep?dött meg, amikor az igazgató barátságosan fogadta.
– Már azt hittem, sosem teszi meg, Kelemen. Mi itt rengeteg energiát fektetünk abba, hogy a programot sikeresen végrehajtsuk. Még nem volt példa arra, hogy valaki ilyen állhatatosan ellenálljon a leghatékonyabb módszereknek is. De a kitartás meghozta az eredményét. Ön a mai napon távozhat az intézetb?l. Gratulálok!
Kelemen nem tudott szólni egy szót sem. Átvette a zárójelentését, a címeres állami okmányt, amelyben ez állt:
„Az átképzést eredményesen befejezte, ?rülten távozhat a kinti világba.”
Nem gondolta volna, hogy ilyen könny? lesz. Az zavarta ugyan egy kicsit, hogy nem érez lelkifurdalást a f?ápoló megverése miatt, de ezen hamar túltette magát. Azon viszont, komolyan elgondolkodott, miért vágyik olyan nagyon a kinti világba, hacsak valóban, nem ?rült.
Legutóbbi módosítás: 2011.08.19. @ 08:37 :: Horváth János