M. Fehérvári Judit : Égi kolduslét

*

 

 

 

„Még ki lehet nyitni.

És be lehet zárni.

Még föl lehet kötni.”

 

(Pilinszky János: Infinitivusz – részlet)

 

  

Az ember egyénisége minden pillanatban változik, s akár a vázában megcsodált virág, ő is ragaszkodik a földhöz, amelyből tápláló erejét veheti, s nem a víz – mint őselem – az a közeg, amely hosszasan élteti.

Ami ma teljességében pompázónak látszik, az holnap születik meg, s még nincs ott a lét kapujában. Így még nem lényege az arisztotelészi értelemben vett potencia sem, ami feltétlen szükséges ahhoz, hogy befejezetté válhasson. Így nem más ő sem, csak egy olyan fajta létezés, amelyet eszmei tartalommal kell ahhoz megtölteni, hogy szabad akarata megteremtődjön, s újra gyökeret ereszthessen termőtalaj nélkül is, hiszen ezt teszik több más növény mellett a magasságokban szétterülő leveleikkel szemlélődő szerencsebambuszok is.

Bennem is ilyen infinitivuszok sorakoznak megválaszolatlanul. Olyan kép nélküli képek, amelyek megengedik a szabad asszociációk akaratlan hömpölygését, hogy eljussak abba a katatím képsíkba, ahol folyamatosan áramlanak a filmek, hogy segítsenek jobban azonosulnom önmagammal és a világgal is. Ekkor talán képes leszek a fényeket is érzékelni, s megkapom a léttől a jó lehetőségét.

„Dum spiro, spero” (Amíg élek, remélek) – jelenti ki a latin közmondás.

Méricskélés nélküli önfeláldozás, önátadást és folytonos keresés az utam, hogy eljussak ahhoz a kontemplatív állapothoz, amelyben nem sajognak a földi szavak, az igazságtalan bántások, s a megfékezhetetlen indulatok.

„A kitépett öreg fa, mely néhány gyökerével még a földbe kapaszkodik, néhányat pedig már átengedett az égi szeleknek, szeretne még egy kis ideig némi gyümölcsöt hozni” – írta 1961-ben Jacques Maritain egy öreg, megtépázott cseresznyefa alatt.

Mire utalhatott ekkor ez a francia katolikus filozófus? Egyszerűen csak arra, ne féljünk gondolatainktól és a folyton özönlő képeinktől sem, mert nem arra lettünk meghívva az életbe, hogy szenteskedjünk, titkoljuk valós érzéseink, vagy a mások szavainak köntösével fedjük el azokat. Titkolt fuvallataink úgyis felfelé törnek szárnycsapásaikkal, s bizonyosan megtalálják itt a Földön is azokat a Lelkeket, akikkel együtt vándorolhatunk tova, akiktől segítséget kaphatunk, ha valami őrjöngve fáj, de az arcunk rezzenéstelen marad, miképpen beszédünk is, csak egyszerűen a lenni főnévi igenév állapotában szeretne maradni egészen addig, amíg a megtisztulás érzését önmagától is el nem képes érni.

S ekkor születik meg egy merően más személyiség, aki megérti a „Vagyok, aki vagyok” bibliai mondás lényegét, beteljesítve ezzel a „vonzás törvényét” is.

 

 

„És le lehet vágni.

Még meg lehet szülni.

És el lehet ásni.”

 

(Pilinszky János: Infinitivusz – részlet)

Legutóbb szerkesztette - M. Fehérvári Judit
Szerző M. Fehérvári Judit 168 Írás
2010. karácsonyáig középiskolai történelem-orosz- magyar-tánc -és drámapedagógus voltam, aki akkor egy művészetoktatási intézményben próbálta átadni mindenféle tudását. Ez volt életem második munkahelye. Az első, a volt alma materem, egy Vegyipari Szakközépiskola, mert az egyetlen napig sem űzött alapszakmám általános vegyész. Akkor, 2010 év végén elhatároztam, hogy belevágok az ismeretlenbe... Jelenleg pedagógiai szakmódszertani cikkeket írok egy újságnak. Az irodalom felüdülés és kikapcsolódás, rejtvény és néha megoldás is, de sajnos egyre kevesebb időm van rá, s minél inkább belemélyedek, annál inkább rádöbbenek minden hiányosságomra. Ez néha aztán földhöz is vág... Meg a gravitáció... Ennél többet nem szoktam elmondani magamról, s ezt is azért tettem, mert ma ilyen kedvemben voltam... Debrecen, 2012. március 31.