látod lázban égek…
rám tetoválta az élet
múltamat
semmi vermében
őrzött kincsem
csupa jég
mégis forró a milliónyi ér
mi behálózza testem
hol buzog a kitörni vágyó érv
de holdsarló vágta
ezer sebtől vérzem
mennyi ének
szántott utat a fény felé
most mégis
csak apró szikrák pajzánkodnak
mi mind egyre messzebb téved
lassan kialszik felettem az alkony
dérlepte fréziák közé bukik
a fáradt szél
felhő fodrozta álmomat
fekete hajú éjben
néhány akkord kíséri
rám simítja dallamát
a bennem éledt zenének
de már nem remélhet
ki tudja miért nem ér el
a szívedben pezsgő
bíborszín hangulat
ó hittem én hogy egyszer
majd
minden jobb lesz
karnyújtás
és újra megérint az ég
az ihlet is
párnámon reggel velem ébred
tipródni sem kell
rőt-vörös álmokért
hittem
napjaim nyomában
egy cseppnyi vitriolt
ha kever is a ma
holnap ismét
ízes gyümölcs leve
csordulhat a számról
melletted ismét
halk szavú leszek
és szárnyalunk együtt
akár a mesében
– a hívogató fényben
angyalok állnak sorfalat –
de hazugnak kellene lennem
hogy el is higgyem
– tegye igazzá bár tollam
annyiszor –
már nehéz a fátyol
sok viharban tépett
szürke utakhoz megfakult…
Legutóbbi módosítás: 2011.07.09. @ 17:00 :: Bakkné Szentesi Csilla