Csillag Endre : Átok vagy áldás?

A minap éppen kapáltam tenyérnyi kertemet. Éppen egy őszibarackfa alatti, tányéros mélyedésűre kialakított résznél jártam, amikor egy kapavágás után gyereksírásszerű visításra lettem figyelmes, ami a barackfa alól jött.

 

 

Jól emlékszem rá – pár hónapos pólyás lehettem -, hogy lassú tokamozgatások közepette úgy szemezett velem egy varangyos béka a pólyámon, hogy a fejem búbjához felrakott két karom egyikével sem érhettem őt el. A varangy azonban begyakorlott biztonsággal elkapkodhatta az arcomon landolni készülődő legyeket, hiszen az arcom vonzó lehetett, különösen a szám környékén, anyám édes tejétől. A legyek első rajzásukat élték a háztól nem túl messze lévő hágató trágyadombjában.

– Hogy? Ez lehetetlen?! Azt tetszik mondani?

Pedig lehetséges, legalábbis nagyanyám így mesélte. De csak és kizárólag nekem. Anyámnak sohasem merte elmondani.

Igen, ez még a második világégés előtt történt. Döngölt föld-padlójú, náddal fedett a ház, szabadkéményes pitvarral, tornáccal, ásott kúttal az udvaron, budival az udvar hátuljában. No meg a nem csekély forgalmú hágatóval, ami a háztulajdonos vagyonát képezte, aki kiválóan megtanított káromkodni, ahogy beszédre nyitottam a számat. Szerencsére anyám, nem sokkal a háború után, kifizette a hozomra vett ház utolsó részleteit, és így első illemtanárom elköltözött a másik ingatlanába, ahol később kulákként agyonverték. Ez azonban nem kötődik szorosan a béka történetéhez.

Anyám varrt, nagyanyám a háztartást vezette, és időnként rám is felügyelt, apám Voronyezs környékén porladt.

Örök rejtély, nagyanyám rendelte-e a békát pesztonkának a bölcsőmbe, mert tartott volna a legyek fertőzést hurcoló szipókáitól. A légycsapót, ami több példányban is előfordult a házban, mindenesetre szaporán csattogtatta. A légycsapó nálunk egy alkalmasan behasított pálcába szorított, füge alakú, puha bőrdarab volt, ami nem lapította teljesen szét a legyeket, csak kényszerleszállásra késztette őket.

– Hogy? Gusztustalan az írás?

Igen, ilyen higiénés körülmények között éltünk. Nagyanyám az udvari ásott kút „rosszvizével” mosogatott és „jóvízzel” öblögetett. Azt mondta: ha a béka megél a kút téglái között, akkor a víz sem lehet egészségtelen. Ez az érvelés akkor meggyőzően hatott. Jó vizet inni, főzni, mosakodni kannákkal hordtunk a templom előtt szakadatlanul folyó, artézi kútról. Tettük ezt nyáron és télen, ha esett, ha fújt.

Az artézi kút mindkét csövén önlött a rendkívül alacsony keménységű, lágy víz. A víz mellett alattomos szagtalansággal tört fel a metán. Amit iskolás koromban, esetenként egy-egy osztályfőnöki vagy igazgatói figyelmeztetés ellenében, rendszeresen meggyújtottam. A gáz hol gyengén pislákoló, kékeszöld fénnyel, hol öles lángokat lövellve égett, attól függően, hogy Lucifer a pokolban, ami csak egy kőhajításnyira terült el az artézi kút forrásától, az én képzeletemben, ott a templommal szemben, éppen milyen kedvében találtatott. Ezért volt elvileg tilos a gáz gyújtogatása, de ugyanezért olyan izgalmas is.

Visszatérve a békához el kell árulnom, nagyanyám vajákos asszony hírében állt. Értett a gyógyfüvek nyelvén, és később, amikor már rég levetettem a pólyát, hogy helyette foldozott térdű, kopott ülepű, de mindig tiszta nadrágot öltsek, teletömte a fejemet mindenféle boszorkányos történettel, amelyekben szentül hitt. Én pedig, részben a rémült csodálkozástól, részben az orrmandulám túltengése következtében, a szemem mellett tágra nyitottam a számat is. Hittem is, meg nem is, amiket nagyanyám mesélt. Egy biztos. Falubeliek jártak hozzá kisebb-nagyobb nyavalyáikkal gyógyulásért.

Már iskolás voltam, amikor nagyanyám beavatott a béka-történetbe. Ezt én összevetettem – akkori eszemmel – boszorkányos meséivel, és úgy döntöttem, hogy az én nagyanyám bizony egy jó boszorkány. Úgy jó, ahogy van „jóvíz” és „rosszvíz”. Azaz nagyim rendelte apró mellemre a varangyot légycsapónak.

Valami azért zavart: miért suttogva mondja el nekem nagyanyám ezt a történetet úgy, hogy anyám még csak véletlenül se hallhassa meg?! Hát azért, mert nem volt egészen bizonyos a varázslat kimenetelében, esetleg nem is maga parancsolta oda azt a békát.

Szinte hallom, ahogy gyakorta mondta:

– Nem a jónak a jele ez, fiam! – ha valami neki nem tetsző dolog történt. A békás esetről is ilyesfélét morfondírozott. A békát igenis rossz előjelként ítélte meg; ezért nem mert róla soha szólni anyámnak. Egy hideg varangy a poronty szíve tájékán?! Ez nem jelenthet jót.

Sok tekintetben igaza lett. Példának okáért igen jólelkű, „rongy kölyökké” cseperedtem, aki könnyen elérzékenyül, és hosszú ideig mesevilágban él. Továbbá remekül meg tudtam rémülni, ha volt min.

 

Nagyanyámmal nagyon jól tudtunk tréfálkozni. Ez főleg abból állt, hogy én kibabréltam vele az egész család derültségére, ő pedig fogatlan szájával úgy mosolygott velünk, mint aki mindent előre tudott, sőt, maga irányított. Kitűnő fantáziám volt ahhoz, hogyan tudjam, apróságokkal bosszantani. Nagyanyám azonban, furcsa módon, sohasem bosszankodott.

Földig érő, ráncos szoknyában járt, s a réklije fölött nagy fekete nyakbavaló kendő volt a vállán átvetve, és a háta közepén, a derekához közel, keresztben megkötve. A kendő rojtjai vígan lengedeztek, amikor nagyanyám járt. A kötés maga jókora csomót képezett. Ebben a csomóban, ellopva anyám munkaeszközét, jól elfért és biztonságosan megkapaszkodott a kisolló. Máskor kakastollat, amilyet a csendőrök viseltek sapkájukba tűzve, hosszú fehér papírszalagot, gyomokat, virágokat dugtam a nyakbavaló kendője csomójába.

Nagyanyám, szegény, ilyesféle dolgokkal „illuminálva” tett-vett az udvarban, és a papírszalagot csak úgy lobogtatta a szél. A járókelők pedig csak nézték, mi lelte Lidi nénit, holott az előbb még egész normálisan viselkedett. Ha munka közben anyám kereste az ollót, és nagyanyám halló-távolban leledzett, akkor automatikusan nyúlt a kendőjébe, keresni az ollót, a család kaján nevetésétől kisérve. Viselte, értette a tréfát. Most már tudom, hogy mindig tudta minden csintalanságomat, de úgy tett, mintha sejtelme se lenne a dologról. Az ilyen és hasonló turpisságokért egyszer sem feddett meg.

Egy bizonyos: néha még most is ott ül a béka a mellemen, és most sem érem el, hogy elzavarjam, pedig a karom jócskán megnyúlt. Ugyanez a helyzet a jókedvű, fékezhetetlen nevetéssel is, ami akkor esik a legjobban, amikor éppen nem szabadna nevetni.

A minap éppen kapáltam tenyérnyi kertemet. Éppen egy őszibarackfa alatti, tányéros mélyedésűre kialakított résznél jártam, amikor egy kapavágás után gyereksírásszerű visításra lettem figyelmes, ami a barackfa alól jött. A borotvaéles kapa laposan húzó mozdulata után gyerekkori békám szeme meredt rám. Egy pillanatra sóbálvánnyá váltam.

– Szent egek! Csak nem vágtam ketté a békát? – Egyben babonás rémület fogott el: – „Ez nem a jónak a jele, fiam! – ötlött eszembe. Komolyan vártam, hogy a béka a nagyanyám hangján megszólaljon.

A béka azonban nyugodtan ült, a „pillája” sem rebbent, egyben maradt. Körüljártam. Végtagja nem hiányzott.

Nlhány pillanat múlva már sehol sem láttam. Ahogy korábban, most is beleolvadt környezetébe.

Mind a mai napig nem tudtam tehát eldönteni, hogy a béka színtisztán igaz esete, pólyás önmagammal, átkot vagy áldást hozott-e az életemre. Mindazonáltal igazi szeretettel, csodálattal vegyes hálával emlékszem nagyanyámra. Különösen olyankor, amikor megfárad a fény, ahogy az ő öreg szemében tette, amikor fekete varjak serege szállja meg a környéket, és közeledik az idő, hogy kigyúljanak a kegyelet és az emlékezés apró gyertyafényei, amelyek úgy remegnek a korai szürkületben, mint nagyanyám utolsó istenhozzádja, kihagyó lélegzete…

Legutóbbi módosítás: 2011.06.03. @ 09:46 :: Csillag Endre
Szerző Csillag Endre 162 Írás
Amatőr módon írogató nyugdíjas vagyok. Követek el verset is, de igazán a kisprózában érzem jól magam.