Zenehintó visz a fénybe – 13. rész

Anna csak állt lehunyt szemmel, arcát a hang felé fordítva. Nem érdekelte, hogy mit gondolnak mások, teljesen elmerült a zenében, olyan édes volt a számára az a melódia. *

 

  

 

Anna és Natasa  

 

 

Fél éve, hogy Natasa „elszöktette” az anyját, de Anna még mindig nem volt jól, azóta is nyugtatókon élt.

Ez a fél év nem volt konfliktusmentes, Natasa sokszor elviselhetetlennek érezte az együttélést anyjával. Mi tagadás, Anna elég nehezen alkalmazkodott az idegen környezethez, nem akarta tanulni a helyi nyelvet, nem volt képes elfogadni a szokásokat és úgy összességében nagyon különösen viselkedett. Natasa megkockáztatta, hogy már–már betegesen állt ellent mindennek, ami segíthetné a beilleszkedését, s ezzel nemcsak önmagának szerzett keserves perceket, de az ő számára is.

És bár megértő volt, de türelme közeledett a végéhez. Anna ellátta ugyan a háztartást, de közel se tökéletesen, állandóan elmerengett, akár főzés, akár vasalás közben. Sokszor el is csatangolt, a lánya nem egyszer érkezett haza a takarításhoz előkészített, össze–vissza dobált lakásba, vagy arra, hogy a konyhából sűrű füst gomolyog kifelé, az anyja pedig sehol, mert éppen megint mehetnékje támadt, s aztán cél nélkül bolyongott a városban, de haza már nem talált, és rendszerint a rendőrségen kötött ki. Olyankor, amikor elkóborolt otthonról, benézett minden üzletbe, bekukucskált minden kapualjba, belebámult az emberek arcába, mintha keresne valamit. Vagy valakit?

Ugyanúgy, mint amikor kettesben sétáltak. Natasának feltűnt, hogy az anyja milyen izgatottan kémleli az idegeneket, akárhol kötnek ki.

– Keresel valakit?

– Tessék?!

– Úgy tűnik, mintha keresnél valakit. Állandóan körbeforogsz, megbámulsz mindenkit.

– Csak azért, hátha ismerőst látok… otthonit… – rebegte Anna zavartan, de nem nézett a lányra.

– Nem sok hazánkfia él ebben a városban, velük meg már találkozhattál. Kérlek, anya, fejezd be ezt a viselkedést, nekem nagyon kínos!

– Ne haragudj! Majd igyekszem… – de nem nagyon sikerült neki.

Natasa nem védekezhetett másként; egyre ritkábbak lettek a közös programok, csakhogy ezzel nem oldódott meg minden gond. Vendégeket se nagyon mert hívni, mert Anna akkor is lehetetlenül viselkedett. Annyi butaságot hordott össze, hogy ő később alig tudta kimagyarázni. Mert mit is lehet kezdeni azzal, hogy Annát egy láthatatlan valaki több alakommal is megsimogatta.

– Sötét volt, az ágyamban feküdtem, már majdnem elaludtam, amikor megéreztem. Gyengéd simogatást, mintha csak egy fuvallat érte volna az arcomat, de nem az volt. Körülnéztem, ajtó, ablak zárva és rajtam kívül senki nem volt szobában.

A látomásról is beszélni szeretett volna, de a lánya ingerülten leintette.

Így éltek egymás mellett, de egyikük sem volt boldog! Anna tudta, hogy miatta vannak az összezördülések, Natasa kiborulásai, de bárhogy igyekezett, nem tudott másként tenni.

– Ugye, már megbántad, hogy elhoztál? – kérdezte olykor szomorúan.

A válasz, mely is egy–egy szóba sűrítve, csak egy vállrándításban vagy grimaszban nyilvánult meg, nem tette könnyebbé a lelkét, egyre súlyosabb tehernek érezte azt. Mind többször jutott az eszébe, bármi történt és történhet, vissza kell térnie a hazájába, az elhagyott otthonába.

 

Egyik nap vásárolni mentek a közeli áruházba, amikor különös dolog történt. Anna fülét megütötte egy zene. Akkor hallotta először és annyira magával ragadta, hogy mozdulni sem tudott, az emberek meg csodálkozva nézték, hogy mitől vált sóbálvánnyá. Natasa is hiába szólongatta, próbálta gyengéd erőszakkal tovább vonszolni, Anna csak állt lehunyt szemmel, arcát a hang felé fordítva. Nem érdekelte, hogy mit gondolnak mások, teljesen elmerült a zenében, olyan édes volt a számára az a melódia. Az idegen szövegből nem értett semmit, egyetlen szót sem, de a dallam elringatta, mámorossá tette, s mintha egy egészen picinyke résnyire csupán, de kinyitotta volna a lelkét.

Hazafelé nem beszéltek, Natasa bosszús volt, mert az anyja megint cirkuszt csinált, Anna pedig önmagával volt elfoglalva; próbálta visszaidézni azt a csodálatos melódiát, de leginkább a lelkében tanyát vert jó érzést dajkálgatta.

Aztán délután…

A nappaliban foglalatoskodtak, Anna a kanapén kézimunkázott, Natasa a számítógép előtt görnyedt, a háttérben halkan szólt a rádió és egyszer csak megszólalt a délelőtti zene.

– Ez nem lehet igaz! – kiáltott fel Anna, közelebb ment a készülékhez, és felhangosította. Megbabonázva hallgatta a dalt, mit sem törődve Natasa rosszallásával. – Ma már másodszor hallom, azelőtt pedig soha! Nem ismered te sem?

 – Nem! – Natasa ellenségesen rázta a fejét, de aztán az anyjára pillantott, és ellágyult.

 Anna olyan szerencsétlen pózban állt a könyvespolc előtt, mint egy sebtében fogasra dobott marionett báb. Az arcán patakzó könnyekről látszólag tudomása sem volt, ettől függetlenül hihetetlen harmónia sugárzott róla, amelyet ugyan lassan felváltott a kétségbeesés, hogy soha többé nem hallhatja ezt a zenét.

– Megtudhatjuk, hogy ki énekelt, ha ennyire érdekel! – mondta engesztelőn a lánya.

– Lehetséges? Hogyan?

– Jaj, hogy te milyen élhetetlen vagy! Ugyan honnan? A rádiótól, amelyik sugározta. Akarod?

De nem várta meg a választ, már kereste a műsorújságot, lapozott, tárcsázott, és hamarosan az anyja orra alá dugott egy noteszlapot a névvel: Erik Fox.

– Soha életemben nem hallottam róla – nézte az asszony azt a néhány betűt.

– Én se! – nevetett a lány és már húzta az anyját a számítógéphez. – Ideje, hogy többet is megtudjunk róla.

A délután további részében Erik Fox dalait hallgatták, közben szétnéztek a honlapján is. Ez volt az a pillanat, amikor Annából kifutott minden erő és önkéntelenül felkiáltott, mert Erik Fox volt az a férfi, aki a látomásában megjelent.

– Mi az? Mi rémített meg?

– Semmi… – de ennyivel nem úszta meg, Natasa már túl bravúros volt az arc–leolvasásban. – Csak meglepődtem, mert tisztára úgy néz ki, mint az egyik osztálytársam öccse!

Szerencsére Natasa most beérte ennyivel.

– Szépen nézünk ki, itt egy világhírű művész, mi meg a nevét se tudtuk. Mintha nem is egyazon bolygón élnénk! Köszönjük kommunizmus! – méltatlankodott Natasa.

– Örüljünk, hogy vége! – mondta Anna csendesen. Furcsán érezte magát, ezzel a fickóval annyira, de annyira tele lett a feje. Vagy inkább a szíve–lelke?!

 

 

Folytatás: hétfőn

Szerző Józsa Mara 114 írás
Nagy változások közepén vagyok - az írás ad erőt, az íráshoz pedig a zene.

16 Komment

Hagyj üzenetet