H.Pulai Éva : GYEREKNAP

A magzatok közz?l, akiket nemzettem, / Már hát nem marad meg egyik is mellettem? / Az ékes virágok, melyek kedveltettek, / Szánakozás nélk?l rólam letépettek. / A kedves gyüm?lcsök, kikkel ékeskedtem, / Ha leszakasztattak, minek is termettem. (Csokonai Vitéz Mihály)

 

 

Szabó L?rinc: Lóci óriás lesz

 

Veszekedtem a kisfiammal,
mint törpével egy óriás:
– Lóci, ne kalapáld a bútort!
Lóci, hova mégy, mit csinálsz?
Jössz le rögtön a gázrezsóról?
Ide az ollót! Nem szabad!
Rettenetes, megint ledobtad
az erkélyr?l a mozsarat!

 

Hiába szidtam, fenyegettem,
nem is hederített reám;
lépcs?nek használta a könyves
polcokat egész délután,
a kaktusz bimbait lenyírta
és felboncolta a babát.
Most nagyobb vagyok, mint te! – mondta
s az asztal tetejére állt.

 

Nem bírtam vele, tönkrenyúzott,
de azért tetszett a kicsi,
s végül, hogy megrakni ne kelljen,
leültem hozzá játszani.
Leguggoltam s az óriásból
negyedórára törpe lett.
(Mi lenne, gondoltam, ha mindig
lent volnál, ahol a gyerek?)

 

És ahogy én lekuporodtam,
úgy kelt fel rögtön a világ:
tornyok jártak-keltek körülöttem
és minden láb volt, csupa láb,
és megn?tt a magas, a messze,
és csak a padló volt enyém,
mint nyomorult kis rab mozogtam
a szoba börtönfenekén.

 

És ijeszt? volt odalentr?l,
hogy olyan nagyok a nagyok,
hogy mindent tudnak és er?sek
s én gyönge és kicsi vagyok.
Minden lenézett, megalázott,
és hórihorgas vágy emelt
– föl! föl! – mint az els? hajóst, ki
az egek felé szárnyra kelt.

 

És lassan elfutott a méreg,
hogy mégse szállok, nem növök;
feszengtem, mint kis, észre sem vett
bomba a nagy falak között;
tenni akartam, bosszút állni,
megmutatni, hogy mit tudok.
Negyedóra – és már gy?löltem
mindenkit, aki elnyomott.

 

Gy?löltem, óh hogy meggy?löltem!…
És ekkor zsupsz, egy pillanat:
Lóci lerántotta az abroszt
s már iszkolt, tudva, hogy kikap.
Felugrottam: Te kölyök! – Aztán:
No, ne félj – mondtam csendesen.
S magasra emeltem szegénykét,
hogy nagy, hogy óriás legyen.

 

1933

 

.

 

Miguel Hernández: Bölcs?dal kisfiamnak

 

(A börtönb?l írta kisfiának, amikor fele-
sége leveléb?l arról értesült, hogy az asz-
szony csupán hagymán és kenyéren él.)

 

Zuzmara csak a hagyma,
tömött, gyatra lé.
Napjaid zuzmarája
s éjszakáimé.
Éhség és hagyma;
fekete fagy és zuzmara:
kerek és nagy ma.

 

Az éhség bölcs?jében
fekszik a fiam.
Hagymák vérét szopja most
mohón, boldogan.
De ez a vér még
cukor-zuzmarásan is
hagyma és éhség.

 

A holdban ül egy elszánt
fekete asszony,
magát bontja szálra, hogy
rád borulhasson.
— Hozom a holdat,
csak te nevess, fiacskám,
akarod? Szólj csak!

 

Otthonom pacsirtája,
nevess hangosan.
Két szemed mosolyában
világ fénye van.
Ha nagyot nevetsz,
meghallja a lelkem és
tüstént szállni kezd.

 

Nevetésed szabaddá
tesz és szárnyat ad.
Börtön s magány falát le-
dönti: száll a rab.
Felröppen a szám,
villámló szív vagyok már
fiam ajakán.

 

Feszül, csapong a húsom,
pillám záporoz,
verdes, — az élet, mint még
soha, oly piros.
Hány csíz rebben föl,
szárnyalva és keringve,
fogoly testemb?l!

 

Kardként peng nevetésed,
gy?zelmes szablya,
fecskét, rózsát lebíró,
nap vagy és napba
szállsz, fény fény felé,
te, csontjaim jöv?je
és szerelmemé!

 

Ébredtem: gyermekkorból
te ne ébredezz.
Számat bú keseríti;
te mindig nevess.
Bujj bölcs?dbe és
pólyád pihéi közt is
védd a nevetést.

 

Szállj oly magasan, tágan
és fenségesen,
hogy tested frissen pirkadt
hajnal-ég legyen.
Óh, bárha, édes,
visszaszállhatnék pályád
eredetéhez!

 

Nyolc hónap: mosolyodban
öt kis narancság,
öt apró és falánkul
fehérl? vadság.
Mintha megfogant
öt kölyök-jázmin volna
öt kis tejfogad,

 

mely holnapra majd csókok
határ?re lesz,
állkapcsodban harminckét
ádáz fegyveres,
s érzed, t?z fut át
fogad alatt, keresve
szerelmed husát.

 

Szállj, fiam, anyád melle
két hold: az lakod.
Két melle hagymától bús,
légy te jóllakott.
El ne d?lj, s ne tudd,
mi van most a világban,
s apád mire jut.

 

Fordította: András László

 

Csók István: Züzü pihen

 

 

 

 

 

 

 

 

 

William Blake: Dajkadal

 

Ha gyerek szava zeng a zöld füvön,
Dombon nevetése ha cseng,
Odabent a szívem csendben pihen,
S kint is minden csupa csend.

 

“Gyertek haza már, lebukóban a nap,
Mindjárt harmat esik,
Játékból elég, haza hát, csemeték,
Holnap reggelig.”

 

“Hagyj játszani még, fent fényben az ég,
S nappal ki feküdne le?
S még ég fele száll a kis madár,
S a domb barival tele!”

 

“Hát jó, de csak épp, míg a fény ki nem ég,
Aztán haza, ágyba, úgy ám!” –
Nosza, mind szalad, kiabál, kacag,
S visszhangzik a domb valahány.

 

Fordította: Tellér Gyula

 

 

Pablo Picasso: Portré Paul Picassoról

 

 

Térden állva a gyermekek el?tt!

 

 

Ki gyermekekkel foglalkozik, az tudja, hogy mindenik évnek megvan a maga keresztje… Van olyan tanév, mikor a mumpsz, máskor a gripa környékezi meg a nagycsaládot, és biza akkor “elindult a gy?r? vándorútra egyik kézb?l a másikba”, és nehéz megfékezni a járványt. Persze nemcsak járványos betegségek indulhatnak el a gyermekek világában, hanem különféle divatok, hóbortok is, melyeket a feln?tteknek szintén nagyon nehéz megérteni, befolyásolni. Volt egy év, mikor f?leg a fiaink elkezdtek cikizni a tanárokkal, az osztályok szinte versenyeztek, hogy ki tud rálicitálni csínytevésben a másikra. Nekik nagyon jó bulinak t?nt, de egy – egy tanár biza a felmondását fontolgatta. Mi mást tehettem volna, újból és újból összeszedtem az intézet bels? udvarára a gyerekeket és néha szép szóval, máskor meg minden pedagógiai haragomat csatasorba állítva próbáltam a fiaimat nevelgetni, a kedvesség és a jóság útján tovább terelgetni.

Tavasz fele, már az egész pedagógiai eszköztárunk romokban hevert. Magamba roskadva, behívtam az intézet vezet?jét, és megbeszéltük, hogy ha már nincs eredménye annak, hogy a gyerekek fejét mosogassuk, akkor próbáljuk meg a lábukat is megmosni. Nagycsütörtökön a szentmisén szépen minden osztályból a legcsintalanabb gyereket kiültettük az els? padba, és az evangélium után úgy papi ruhában, prédikáció helyett letérdeltem szerre mindenik fékezhetetlen kiscsikó elé, és szelíden, ahogyan mesterünkt?l, Jézus Krisztustól tanultam, megmostam a “tanítványaim” lábát.

 

Mary Cassatt: The Bath
1891-1892

 

 

Döbbenetes élmény volt a zsúfoltságig telt templom el?tt szerre, nyugodtan letérdelni, megmosni, megtörölni, majd megpuszilni a gyermekek lábait… Hihetetlen csend volt a templomban, én nem mondtam semmit, csak céltudatosan végeztem a dolgomat, a kántor úr közben énekelt egy nagyon szép, szomorú éneket.

A történetet én a gyerekeknek szántam, pedagógiai célzattal, de igazából engem is végtelenül megindított a szertartás. Ott és akkor döbbentem rá, hogy Péter lábát mosva, az én lábamat is megmosta a Mester… Bár Júdás zsebében ott zörgött a harminc ezüstpénz, Jézus mégis lehajolt és az ? lábát is megmosta.. Aztán belém nyilalt a felismerés: Jézus nemcsak megmosta a fiai lábát, hanem utána meg is halt értük a kereszten! “Vajon én megtudnék halni ezekért a “rosszcsont” gyerekekért?” A lábmosás szertartását befejezve felálltam, és csendesen néztem ?ket, míg az orgona utolsó akkordjai is elhaltak. Néztem a fiaimat és annyira szépeknek láttam ?ket, mint addig soha sem!

Végtelen csendben folyt le a nagycsütörtöki szertartás, a megfosztott oltár el?tt sokáig némán térdeltünk. A végén, a sekrestyében mindenik “tanítványom” odajött, hozzám bújtak, megöleltek csendesen. Néma percek után az egyik, talán a legcsintalanabb megszólalt: “Csaba testvér, én többet rossz nem leszek!” Én sem, én sem, visszhangozták a többiek a mélyr?l jöv? jó elhatározást. Évek teltek el, ma már feln?tt emberek, elsodorta ?ket a múló id?, de én úgy gondolom, hogy legtöbbjüknek sikerült megtartani a tiszta szívb?l felfakadt ?szinte fogadalmat. Egy biztos, ha találkozunk, akkor ugyanazzal a szeretettel tudjuk egymást átölelni.

Jézus Krisztus útján járva, de különösen ott térden állva a gyermekek el?tt, örökre megértettem, hogy szeretetre, csak végtelen alázattal és nagy-nagy szeretettel lehet tanítani a testvéreinket. Csak akkor van jogom szeretetet kérni és elfogadni, ha kész vagyok a másikért vállalni akár a halált is. Ezen a szinten már nem az a fontos, hogy a másik mit csinált, mondott, hogy a zsebében csörög a harminc ezüstpénz vagy nem, hanem egyszer?en csak az, hogy van, s te alázattal, boldog örömben érette vagy.


Kisebb testvéri szeretettel Csaba t. (Böjte Csaba atya)
Debrecen, 2011. április 19.

 

Ady Endre: A fiam bölcs?jénél

 

H?s lugasban vén, nyári napon,
Aludj, mikor az apád altat,
Kicsi fiam:
Felleg-bölcs?d sirva ringatom.

 

Álom-testecskédet legyezem,
Csókokra emlékszem, melyekb?l,
Kicsi fiam,
Nem hivott el? a szerelem.

 

Hogy ködb?l vagy és sohse valál
sohse fájt igy szegény apádnak,
Kicsi fiam,
Közel lehet hozzá a Halál.

 

Édes magzat-vágyak teltenek,
Csak téged kiván már a csókom,
Kicsi fiam,
Aludj, aludj, vén apád beteg.

 

Vén nyár, vén sors, magtalan apa:
Akartad-e valaha látni,
Kicsi fiam,
Kóbor, bús apádat valaha?

 

Halál leseng e nyári napon,
Mintha én feküdnék bölcs?dben,
Kicsi fiam,
S álom-arcocskád cirógatom.

 

 

Forrás:

http://www.devaigyerekek.hu/news/news_1700.html

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - H.Pulai Éva
Szerző H.Pulai Éva 1142 Írás
A H. a nevem előtt, csak egy megkülönböztető jel, hogy ne keveredjenek össze a hírösszeállítások a firkáimmal. *Pulai Éva