Zuckermann Zsófiát — anno — majdnem elvettem feleségül, de ott volt a majdnem, ami akkor — akár napjainkban is —, mindig a legjobb helyen tartózkodik.
A házasság azonban nem egy olyan főiskola, ahová egyszer belépünk, máskor meg kilépünk – és nem ismeri az évhalasztást sem, csupán az elrohanó éveket…
Soron következő történetem még gyermekkoromba nyúlik vissza, mely életem eseményeinek aranybányáját jelenti, noha ezen aranykitermelés nem hozott anyagi hasznot, vagy gazdagságot —, mégis minden tisztának megőrződött, s így életem letisztult aranyaként áshatom most elő a következőket.
Édesapám S/z/ingur bácsival sakkozott megannyiszor, amikor én Édesanyámmal és Bátyámmal szomszédolni jártam. Nem felejthetem el sohasem azon látogatásokat, amikor Anyám átvitt bennünket Zuckermann Zsófiához, ki akkoron még hajadon volt.
Anyám huszonöt éves múlhatott, Zsófia viszont idősebb volt Édesanyámnál, de — még így visszagondolva is —, harmincadik életévének alatta lehetett. Bátyám nálamnál négy évvel idősebb, és többet láthatott meg Zsófikából, mint e soroknak írója. Ő Zsófia nagylelkűségét már szemmel láthatóan is felmérte és érzékelte. Én ellenben még őszinte gyermek voltam, s magamban el is döntöttem, ott hamar, hogy Zsófikát én feleségül veszem, ugyanakkor voltam annyira óvatos, hogy ezzel nem kürtöltem tele az Anatole France utcát… Minden látogatásunk részét képezte a zenehallgatás, amikor számunkra Zsófia zongorázott, s általában szimfonikus miniatűröket, s miután — ha csendben végighallgattuk muzsikáját — előkerült a cukorkás doboza, mit ő bonbonnier-nek mondott. Ez volt — számunkra gyermekeknek — a látogatás fénypontja. Innen indult a dolce vita — de nem az édes semmittevés —, anélkül, hogy tudtam volna erről.
Majd szorgos Szüleim magánházat építettek Nagyvárad belvárosában. Hamarosan elköltöztünk Nagyvárad Csillagváros kerületéből, de valami — vagy még inkább valaki — ottmaradt. Zsófia volt az. Az elkövetkező évek pedig mindegyre siettették egymást, s kapcsolatunk megszakadt. A Szüleim közötti beszélgetésekben azonban még sokáig élt, és így előkerültek hírek személyéről. — Kivándorolt, és most Jaffában él —, majd New York is említésre került, hol meglehet, végleg letelepedett. A hírek azonban valahol magukban hordozzák, magát a cáfolatát is a hírnek. És mi van, ha Zsófia Magyarországon él, és éppenséggel Budapesten? Akkori fogadalmamat nem tartom számomra már feltétlenül kötelező érvényűnek. Személye — noha eltávolodott —, mégis megmaradt bennem, azon cukorkatartó, mellyel eljegyzett magának, egyszersmind zongorázásának hangjait is — visszahozza, a régmúltat felkavaró nyughatatlan szellő.
Ideje befejeznem.
Azt érzem, hogy Zsófia nem vesztett velem semmit, s különben is, úgy huszonöt évvel idősebb lehetett — nálamnál.
Az Anyámmal való következő találkozásom már nem lehet messze, s rákérdezek majd Zuckermann Zsófia személyére — ki emlékezetemben semmit nem öregedett.
Remélem él, és virul, s nem hervadhat el, amiként a gyermekkori első nagy szerelem sem.
Most azonban fogózz meg/!/, mivel már téged szeretlek — s amennyiben a csillagok állása is megmarad kedvezőnek, úgy Te leszel — meglehet — életem utolsó nagy szerelme.
Erre, akár mérget is vehetsz!
De ne sokat.
Legutóbbi módosítás: 2011.05.27. @ 14:46 :: Bősze Emil Miklós