Mudra Csaba : Dilemma…

Dilemma…

 

Tétován álltam a kapuban, tudtam, hogy nem léphetem át, még kicsi vagyok. Odakint az élet pedig csak a nagyoknak, a feln?tteknek való. Rám támadna a világ, egy védtelenre, egy félszeg tétova lépést ha tennék, már nagyobb lennék és talán lenne mit mesélnem a többieknek. Kezem elindult, de a kilincset nem volt er?m megnyomni, reszketés futott végig a lábamon, körbe néztem. Senki. Megtehetném.

– Nézd!

Szemem egy piros kocsira tapadt, csikorogva félelmet nem ismerve kanyarodott a kis utcába.

Mikor a kaput elhagyta, még dudált is, nekem dudált – nekem.

Talán bátorságot akart adni, hívott, lépjem át a kaput. Még éreztem a gumi szagát, és csengett

a fülem, ki kéne mennem.

De nem merek…

Nem lehet…

Elfutott a gondolat, vele rohanok én is, lecsukott szememmel láttam a végtelent…

Látom…

Kezem a kilincsen, nyikorogva tárta a világot szemem érezte a teret, lélegeztem. Oly régen éreztem a világ,

az élet szagát. Port küldött szemembe a szél, de nem bántam szabadon fogadtam, ízleltem. Rohanni kezdtem, be az els? boltba. Egy virágboltba, úgy fogadtak mintha minden nap oda járnék…

Hisz minden nap oda járok. Szobám ablakából oda vágytam minden áldott nap. A rózsák közé. Kértem is egy csokor rózsát, vöröset és sárgát, beléjük túrtam az arcom. Finom zöld illattal rózsa varázzsal,

el nem akartam szabadulni. Olyan szép volt ez a pillanat…

De fizetnem kellett…

Pénzem volt b?ven, adtam borravalót is, végül is, ismernek, ide járok minden nap.

Kiléptem az üzletb?l…

Megszakadt a kép, egy kéz szorítása a vállamon. A nevemet mondta egy hang.

Zárunk, ne haragudj, be kell menned. Be kell zárnom a kaput. Fájva lélegeztem fel.

Még mindig ott álltam a kapunál, kezem a kapu oszlopán. Nem tettem meg azt a lépést…

Nem értem el az üzletig, mert nem lehet, testem már nem mozog, csak a gondolataim futnak még végig a járdákon, az utcán üzletek között.

Elhalt a világ nekem…

Az ápoló besegített a kerekes székbe…

Úgy… most bemegyünk és bevesszük a finom gyógyszert.

Fáj hogy így kell tennem nap-nap után. De csak magamban vitathatom meg, ez a világ már nem ért meg. Ezért is vagyok elzárva. Mert haragszom a világra.

Végig a folyosó fehér falán, a liftig, hatodik emelet, a fehér szobám zárkájához.

Elfáradtam, untat az ápoló dumája, nem érdekel, a tegnapi foci meccsr?l és valami bunda tizenegyesr?l  beszél, 15 éve nem rúgtam labdába, és fel sem tudom fogni, miért kéne berúgnom oda, ahol egy másik ember középre állt egy bejárat alakú faketrecbe…

Nem érdekel…

Csak figyelem a csíkokat a falon, ismerem mind, megszámoltam már, talán pár ezerszer. A szomszéd szoba. Itt vagyok megérkeztem.

– Hova toljam?

Kérdezi az ápoló, kezemmel az ablakhoz mutatok. – Ahogy gondolod – ez a válasza -, na szép napot – ezzel kiment…

Furcsa így fentr?l a világ, ablakomat kinyitottam. Leszerelték a rácsokat. Míg nem voltam itt, felújítás, de most a rácsok nélkül szabadabbnak érzem magam…

A virágbolt, a rózsák, emlékszem, sok rózsám volt, a volt kertemben, a volt id?mben.

Ami már nincs, felállok, kinézek, a kapum…

A világ kijárata.

Ki kell mennem!

most, a piros autó a sárga rózsák, el kell szaladnom odáig, csak addig és jövök vissza.

Pár perc az egész…

Nem veszik észre, itt megyek az ablakon keresztül majd a szárnyaim megvédnek.

Indulok.

Tétován remegve, felálltam a székemre, onnan az ablakba. A párkány, a szabadság párkánya, pokol vagy mennyország, míg nem tudom valaki majd nyújtja a kezét,  aki-akinek érek majd annyit.

Elléptem,  még hallottam a szobám ajtaját nyílni, sosem volt látogatom majd sietek vissza.

Megvár, Tudom…

A szél belekapott a csíkos pizsamámba, a hajam szinte szétszórta, egyre közelebb az a kapu, a bolt a sárga, vörös rózsákkal, ott vagyok mindjárt, szinte érzem az illatukat. Valami elkapott, a kezemnél, megrántott

fehérséget láttam, szárnyak csaptak a szememben, elszakadt a testem…

Mintha lehúztak volna a saját testemr?l, egyszerre láttam magam zuhanni és állva lebegve a térben. Tompa puffanás, kiáltani akartam…

De nem jött ki hang a számon, eltakartam a szemem, nem ez nem lehet!

Nem én vagyok ott lent, én a kapuhoz akartam szállni…

Most sem érti a világ, ég a szívem, egy pillanatra megrebbent a leveg?, agyam tisztán kattogott.

Pár szó mit mondogattam magamban. Szabad vagyok, már szabadon szállok…

Kezem megrántotta egy láthatatlan er?. Elvesztem a semmiben…

Lelkem a zárkából a szabadba vágyott. Szabadon vágyott…

Rózsa illatot érzek, sárgát és vöröset…

Szemem lecsukódott, az utolsó kép, sárga és vörös…

Megszakadt sárga vörös pillanatkép.

 

Legutóbb szerkesztette - Mudra Csaba
Szerző Mudra Csaba 100 Írás
Sziasztok.. Csak leírom magam. Néha pedig, kiírom magamból, magam.