Kertész Éva : A pókom

*

 

 

Erőteljesen tollászkodik a tavasz. Szemet nem kímélő, fénylő hunyorgásba öltözött körülöttünk a világ. Minden nyílászárót kinyitok a lakáson, hogy legyen módja beáradni, tódulni annak az üde fénylő levegőnek, amelytől felfrissül, átmosódik a lakásban is minden. Az ablakok csillogó tisztára mosott üvegei magukhoz csábítják, majd kacér lányokként visszautasítják a fényt a levegőégbe. Bénultan bámultam ezt a természeti játékot, mialatt leszedtem és kimostam a függönyöket. Már ismét a helyükön lengedeznek, mint csillogó bárányfelhők, s az egész otthonom ünneplőbe öltözött általuk. Gyengéden leng körülöttem ez a rengeteg muszlin, tőlem kapott illatfelhőbe burkolózva, s nem is sejti milyen öröm a szürkeségbe belefáradt léleknek, amiben részesít.

Az egyik ablakra végleges szögekkel rögzítették korábban azt a hálót, mely a nyáron majd kívül tartja a szúnyogokat. Már tegnap is figyeltem, hogy a háló külső, semmibe nyíló részén egy pók lassú tempóban, és nagy biztonsággal nekilátott hálója szövésének. Könnyű dolga volt, mert a háló külső felét nem tudtam letörölni. Tehát meg sem zavarhattam terve megvalósulásában. Akkor még csak néhány, szinte láthatatlan szálat húzott ki. Ma véletlenül odapillantottam, s már legalább tenyérnyi dús szövésű hálója van a szövőmesteremnek, s most éppen belül, az ablakom felől tevékenykedik. Ami azt illeti, lenne egyéb tennivalóm is, de megállok, mert magával ragad a türelemnek és a szorgalomnak ez a tiszteletreméltó keveréke. Milliméterről milliméterre halad, hogy egy újabb apró részt befedjen, de most valami olyasmi történt, amelyre nem számítottam. Hihetően ő sem. Nem hagyott elég rést, hogy ismét kívülre kerüljön. Beszőtte a sarokba saját magát. Látszott a mozgásán, teste rebbenésén, hogy megrémült, hogy keresi akár a legapróbb rést, ahol kívül kerülhetne. De nem talált rá. Megrendítő volt a látvány. Teste úgy rebbent fel alá, mintha egy rettegő szív dobogását láttam volna, közben lassan, soronként járt végig minden helyet eddigi munkáján, hogy rést találjon, de nem és nem! Túlontúl jó munkát végzett. Ráadásul minden útjával egy hajszálnál vékonyabb szálacskát húzott maga után, ami még inkább begubancolódott körülötte. Minél több felé húzta vonalkáját, annál kevésbé talált kiutat. Én már feladtam volna, de szerencséjére én nem ő vagyok, mert ő aztán ismét kezdte elölről a kutatást. Kénytelen voltam itt hagyni egyéb dolgom okán, de őszintén aggódtam érte, és kívántam, hogy sikerüljön a terve.

El kellett mennem hazulról, és mikor visszaértem, leverten állapítottam meg, hogy még mindig belül van. Mindig csak a hátulját láttam, de az is ide–oda mozgott, amikor hirtelen megállt. Nyilván elfáradt, vagy feladta – gondoltam, de nem! Találhatott valamit, mert ismét nekilátott, és mérhetetlen türelemmel próbálta átfúrni magát egy apró résen. Ugyanazon a helyen tágíthatta a számomra láthatatlan lyukat hosszú ideig, nagy–nagy türelemmel. Már maga a látvány is odaszegezett, amikor éreztem, mert nem láttam, hogy a fejének már elég nagy a rés. Átdugta láthatatlan kis fejét, majd visszahúzta, nekiment a vállával is, és én megállapítottam, hogy tágulhat az az apró valami, mert lelassult a mozgása, sejtettem, hogy megnyugodott, mert már nem éreztem rajta a zihálást. Álltam ott odaszegezve, amikor megjelent a felmentő sereg egyetlen nagy barna színű rovar képében. Illető barnaság szintén beleakadt a hálóba, de ő kívülről. Ráadásul történt mindez a pók által kitágított menedék közelében. Először csak verdesett a hatalmas (a pókéhoz mérten hatalmas) négerbarna, bársonyos szárnyaival, aztán valamiként megrántotta egész testét, és sikerült kimenekülnie. Igaz, hogy az egyik lába ott veszett a harc mezején. Az én pókom, aki eddig úgy meglapult, hogy nem láttam belőle semmit, minden megrendülés nélkül átsuhant a leszakadt láb mellett a túlsó oldalra.

Magamnak sem tudom megmagyarázni, de egy szokatlan, és nagy sóhajjal járó megkönnyebbülést éreztem. Ekkora türelem, ilyen határtalan munka végre meghozta áhított gyümölcsét! Azt hihetnénk, sürgősen szárnyra kapott, és eltűnt erről a keserves helyről, de nem. Nem ment el innen, nem menekült fogsága helyéről. Maradt, és pihent. Kicsire zsugorodva kábult fáradtsággal aludt a melengető nap simogatásától eltelve. Látszott rajta, hogy ha felébred, ott folytatja, ahol abbahagyta. Csak nem belül.

 

 

2011–03–31

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Kertész Éva
Szerző Kertész Éva 95 Írás
Kertész(Galvács) Éva vagyok, 77 éves, özvegy nyugdíjas pedagógus. Megköszönöm. hogy befogadtatok magatok közé. Megilletődve olvasom a Héttoronyhoz érkezett írásokat, s reménykedem, hogy az enyémek között is lesz olyan, amelyet méltónak tartotok a bemutatásra. Húsz éve írok rendszeresen. Férjem elvesztését akartam kiírni magamból: Rekqviem a túlélőkért lett a címe. Később Hová tüntettétek az ácsot címmel írtam egy regényt. Kerestem benne Mária és Jézus viszonyát, s azt a Józsefet, akiről lassan már szó sem esik. Legfeljebb karácsonykor az éjféli mise Szent családi jelenetében Legutóbbi munkámban az adóssá válás létrejöttét igazolom, meglevő történet alapján. Remélem, ez a bemutatkozás megmutatott egy kicsit Kertész Évából.