Sonkoly Éva : Pekel o kham tates

/Süt a nap melegen…/ *

 

 

A nap beragyogta a falu keskeny utcáit, pedig nem volt könnyű dolga. Hosszan kanyargó úton lehetett eljutni a falu közepébe, s nem is volt nagyon mit néznie. Kis házak egymás mellet. Ajtajukon vastag daróc lógott, kilincset is hiába keresett. A kerítésen színes ruhák száradtak. Rájuk fért a napmeleg, hiszen itt-ott csepegtek a víztől. A nedvesség leszivárgott a házak előtti ásott vizesgödörbe, amely felitta.

Ricsi a poros úton lassan botorkált kezében egy jókora bottal. Csapkodta az útjába került bokrokat, felriasztva még az este alájuk telepedett szúnyogok raját. Az óvoda elé érve valami megcsillant előtte. A munkások akkor emelték helyére a széles ablakot, ezen csúszott meg a nap fénye.

— So pes more*? — szólt fel az egyik férfi a másikhoz, keresgélve mezítelen lábszára mellett az üvegeket.

Ricsi rájuk sandított.

— Pekel o kham tates.** — mondta, mint aki vár valamire. Nagyot nyelt, mert megszomjazott.

— Nem megmonttam, hogy ne beszéjj így! — rivallt rá egy mély cigaretta ízű, jól ismert hang, az édesanyjáé. Beletúrt kócos hajába és hanyagul nyúlt a sörösüvegért, amit a férfi nyújtott felé. Ivott, kézfejével megtörölte az ajkán maradt sörhabot.

   — Gyalázat — sorolta felháborodva —, mán kísz lész az óvóda, ű mög itt máskínt beszéli, mint kíne, pedig majd gyűnni kő neki mindönfélire, hogy iskolás löhessön!

A férfiak nevettek, cigarettáztak. A szó olyan fordulatot vett, amelyet Ricsi már nem is értett. Nézte a sárguló leveleket. Arra gondolt, pár hét és naponta megfürdetik az óvodában, tiszta ruhát is kap, rajzolhat… Megrázkódott. Azt nem szereti, de lefutni a dombról, azt nagyon, meg a kicsiket lelökni… úgy gurulnak, mint a labda. Marika néni meg rikoltozik majd… előre nevetett magában.

Rúgta a port vidáman, amíg hirtelen valami meleg, nagy fröccsenés nem esett oda mellé. A lábát is beborította. Felnézett. Az utolsó gólya tett még egy kört a falu felett.

— A fenébe! — gondolta, s egyik lábfejéhez fente a másikat, hogy megszabaduljon az ajándéktól.

— Gólyaf…  — szétnézett, szája elé kapta a kezét, megijedt. Még valaki meghallja, s lesz nemulass, megint.

 

Csodálatos színeket dobált az ősz a fákra, minden éjjel festett újat. Az éjszakák hűvösek lettek, de napközben még szinte nyári meleg volt. “Indián nyár” gondolta az autóban ülő nő, aki először jött a falu felé, dolgozni. A főutcát kereste. Mi is lehet a neve? No persze, Kossuth utca, mint minden faluban. Az út kétfelé ágazott. A szélesebbet választotta. Jó ideje haladt, lassan, nézve az utcatáblákat, de nem látta, amit keresett. Egy kisebb csoport mellett megállt érdeklődni.

— Merre találom az óvodát?

— Arra Kőhíd felé — mondta a fejkendős asszony.

— Nem tudom, merre van Kőhíd, ha lenne szíves…

— Mondom, amerre a busz jár… — s intett a kezével kétfelé, oda, vissza. A nő sóhajtott, köszönte az eligazítást. Nem sokra ment vele, de a buszmegállóhoz visszatérve elindult a másik utcán. Messziről látta a zászlót, s feltűnt a nemrég felújított óvoda épülete is.

Belépve a terembe csupa ragyogó fekete szemű tekintet fogadta a fonott kalács és a kakaó mellett. Épp tízórai szünet volt, némelyik gyermeknek ez volt a reggelije is.

Rövid bemutatkozás után végigjárták a foglalkoztató helyiségeket. Edit örömmel látta a példás rendet mindenütt. Hiszen hetente egy délelőtt ez lesz a munkahelye. Információkat gyűjtött a gyerekekről. Írásban már sok anyagot kapott, de a családi háttér is fontos. Találkozott már más óvodákban, iskolákban is cigánygyerekekkel, de ide csak ők jártak, egy kivételével. No persze mindenki magyar, de a szokások, a nyelvhasználat eltér az átlagtól. Hogy miben mások, az majd kiderül egy hét múlva.

— Láttad? — bökte oldalba társát Ricsi. — Biztos gyün hónap is! — gyorsan rákönyökölt az asztal szélére, ahová kilöttyent a kakaó, maszatolta nyomát a kezével.

 

  /Folytatása következik/

 

*So pes more? — Mit iszol testvér?

**Pekel o kham tates. — Süt a nap melegen.

 

Legutóbbi módosítás: 2011.02.22. @ 17:32 :: Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 576 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"