Rózsa Ibolya : A haszontalan hírvivő, kinek végül mégis lett haszna…

Kinek nem inge, ne vegye magára…*

 

 

 

— Tömlöcbe vele! Hogy merészelted ezt közölni velem?

— De uram… Te kérdeztél…

— Hallgass! Nincs jogod ilyeneket mondani nekem!

— De uram… csak segíteni szerettem volna…

— Nem kértem a segítségedet! Takarodj a szemem elől!

— De uram… Szeretlek tégedet és azt hittem, ha hozom az információt, te is szeretni fogsz, amiért készséges vagyok veled…

— Szeretniiiii?… Tégedet? Hogy ilyeneket mondtál?! Én nem kértem!

— De uram… Amikor beszélgettünk, váratlanul előhozakodtál ezzel… Nem is értettem… Csak az igazságot mondtam!

— Igazság? Pletyka az egész! Nem ülök fel a pletykának. Hányingerem van tőle…

— De uram… ezek tények. Tanúkkal, bizonyítékokkal. Az én fejem hull a porba, amiért elmondtam?

— Nem kellett volna! Sem mondanod, sem érdeklődnöd!

— De uram… Nekem eszembe sem jutott, amíg te szóba nem hoztad! Kérlek, higgy nekem!

— Ne lássalak többet! Ennyi a kegyelem. Elmehetsz!

A hírvivő levette cipőjét — mert mazochista volt —, mezítláb elindult útnak, búnak ereszkedett fejjel, szorosan összezárt ajakkal. Nem akart soha többet megszólalni. A száját sem akarta többé kinyitni. Ment, ment az orra után. Fáradt volt már, a Nap égette vándorútján, elhaladt néhány kút mellett, de szomját észre sem vette, nem ivott, nem evett, szája összeforrt, csak ment, ment, véres talppal, átszúrt szívvel, addig-addig, míg összecsuklott az országúton.

Két nagy rakott szekér átgázolt rajta, beleit kitaposta, csontjait összetörte. Az arra járó kóbor ebek elrágcsálták a maradékot. Másnap reggelre híre-hamva sem maradt. Mivel ő maga volt a hírvivő, saját halálát már nem vihette hírül, így senki sem tudta meg az esetet és nem is gyászolta el senki.

Legalább a kutyák aznap este nem maradtak éhen; ennyi volt a hírvivő haszna.

Legutóbbi módosítás: 2010.12.10. @ 10:26 :: Rózsa Ibolya
Szerző Rózsa Ibolya 113 Írás
Előbb a part fogyott el, aztán az éj, aztán az üresség s ami eztán volt, ott kezdődött. /Weöres Sándor/