Kühne Katalin : Emberarcú telehold

 

 

Telehold van. Fehéren fénylik egész holdunk, róla mintha egy barázdált arc nézne ránk. Szeme, orra, szája, emberi arca van. Tudjuk, hogy innen, a földr?l másképp látszik. Onnan mi, földi lakók pedig szintén más formát mutatunk nekik, holdfény-lényeknek. Kráterek látszanak innen, a hold fel?l pedig apró földi lények, mi emberek, tárgyak szinte egyáltalán nem, vagy alig látszunk. Össze vagyunk kötve, a világmindenség lényei. Más-más életformák, anyagi testek, létkörülmények. Mind egyek vagyunk, egyik vagy másik bolygóról másképp látszunk. Elérni egymást még nem tudjuk, csak képzeljük, hogy egyszer találkozhatunk. A világmindenségben mindegyikünk más formát ölt, de az id? zónáiban egyszerre vagyunk jelen, csak más-más térid?ben. Egymást sohasem láthatjuk, köztünk nagy távolságok, id?zónák és görbék, fekete lyukak akadályozzák, hogy társainkkal szót válthassunk. Társaságban az ember, a földi lény mindig szeretne magáról valamit tudatni a körülötte lév?knek. Ez sok akadályba ütközik. A leglényegesebb gát maga az ember, az emberi figyelem. Ennek határai vannak. Sokszor megpróbálja az ember, hogy társaival beszélhessen. Ennek ezernyi akadálya lehet. Az els? az, ha a másik ember önmagát képzeli f? irányítónak. Sohasem hallgat meg mást, ? mondja ki azt, ami megkérd?jelezhetetlen. ?, aki lesöpri társai véleményét, magát képzeli tévedhetetlennek, egyetlen igazi jósnak. Vele vitába szállni értelmetlennek t?nik, hiszen ? hangjának erejével, hitelesnek t?n? gondolataival, jólértesültségével azonnal lehurrogja azt, aki más véleményt próbál nyilvánítani. Mégis megpróbálják néhányan a társaság tagjai közül, de ? olyan határozottan állítja „igazát”, oly módon manipulálja hallgatóit, hogy ?k sunyítva azonnal elhallgatnak. Tisztában vannak azonban azzal, hogy nekik van igazuk, de hallgatnak, mert nem mernek szembeszállni vele, aki mindenkit meggy?z er?s egyéniségével, hangjának erejével. Figyelnek rá, mert jó színészi képességekkel rendelkezik, meglágyítja az emberek szívét, hat rájuk. Megjátssza magát, szívére teszi kezét, letérdel és úgy érvel, mintha ? lenne a legártatlanabb a világon. Elcsukló hangon közli intelmeit, szórja szét összefüggéstelen gondolatait, de hatásos módon, úgy, mint egy igazi színész. Tapsol minden hallgatója. Kapcsolatai kiterjedtek, ? tudja csak a valódit, a többi pedig ostoba féreg. Semmit sem tudunk a világról, amelyben élünk, csak ?k, a világmegváltók, a ripacsok. Másképp mondják el azt, amit átélünk, meggy?znek, hogy ?k látják jól, világunkról, a mindennapjainkról. ?k gy?znek, mert nekik hisznek, annyira nagyra becsülik magukat, hogy mi, kisemberek fejet hajtunk el?ttük, hiszünk nekik, hiszen olyan er?s a hatalmuk felettünk, ostoba teóriáikat agyunkba vésik, hogy mi, a szürkék, a kevésbé tájékozottak elfogadjuk akkor is, ha semmit sem értünk bel?le. Ez az igazi tömegpszichózis. Caesar temetésén is ez történt. „Temetni jöttem, nem dicsérni…” A tömeg akkor is reagált a szónok szavaira. Ez ma is érvényes. „A rossz, mit ember tesz, túléli ?t. A jó gyakorta sírba száll vele. Ez legyen Caesar sorsa” – mondta a szónok, s a tömeg azonnal egyetértett vele. Átfordította percek alatt a nép véleményét. Most is ez történik, álságos szövegekkel megváltoztatják a nép ítéletét. Most nem egy hadvezérr?l, egy császárról ítélkezünk, hanem a mindennapjainkról. Így lehet ma is manipulálni az emberek százezreit, és a kis közösségekben, baráti, rokoni összejöveteleken a társadalomról, rólunk, a világról alkotott véleményünket. Saját kis társaságunkban is voltak, vannak olyan beszélgetések, amikor a józan ész megbukik, az ideák és a valóság különbsége óriási. Ideáinkat, hazaszeretetünket hiába hangoztatjuk, azokkal a hangadókkal, anyagiasságukkal, üzleti szemléletükkel szemben mi naivnak, ódivatúnak min?sülünk. Ostoba életszemléletnek, mert azok, akik ma az értékekkel teli világunkat semmibe veszik, akik az anyagi javakat tartják a legf?bb jónak, lebecsülik az élet alapvet? jogait, értékeit, akik a mának élnek, nem tör?dnek múltunkkal, jöv?nkkel. Csak a Manna hívei, nem tudják, mit cselekszenek. Hazánktól ?k semmit sem kaptak, akkor sem, ha megteremtették számukra az értékes emberi élet lehet?ségét, csak ?k nem éltek ezzel. Eszméink, amelyek meghatározták gondolkodásunkat, rájuk nem hatottak, most sem hatnak. Sajnálom ?ket, és utódaikat, akiket ebben a szellemben neveltek fel. El?ttük semmi sem szent, sem Haza, sem Isten, sem család, sem szeretet. Mi lesz így a jöv? nemzedékével? Miben, kiben hihetnek? Ki lehet el?ttük a példa? Csak a manna? Szomorú kép! Telehold van. Telehold emberi arccal, az ember pedig szomorú. Könnyei peregnek szeméb?l. Fénylik holdunk, emberi arccal világít. Kinek? Mikor fog mosolyogni? Holdfény-lényeknek, más bolygók lakóinak mikor mutat nevet? arcot?

Legutóbb szerkesztette - Kühne Katalin
Szerző Kühne Katalin 90 Írás
Nevem Hornyánszkyné Kühne Katalin. ÁÃ?rói nevem az egyszerűség kedvéért Kühne Katalin. 1947-ben születtem Szegeden, de Miskolcon élek pár hónapos koromtól. ÁÃ?rásaim az Irodalmi Rádió honlapján, CD-n és nyomtatott formában jelentek meg, elhangzottak az IR-ben. Eddig két kötetem van: Családi album (Miskolc: Felsőmagyarország, 2007), ami visszaemlékezéseimet és édesapám Töredékek a harctéri naplóból c. írását tartalmazza. A Jel a sziklán c. verseskötet (Miskolc: Irodalmi Rádió, 2007) válogatás régebbi verseimből. A harmadik idén novemberben jelenik meg Idősíkok címmel, az Uranus Kiadó adja ki, ez prózakötet. A Kláris c. folyóiratban és antológiákban szerepelnek írásaim. A könyvek, a természet, a művészetek szeretete kísért végig egész életemben. Szüleimtől, távolabbi őseimtől, barátaimtól az értékek tiszteletét örököltem, ezt próbálom továbbadni utódaimnak.