Józsa Mara : Pápay Aranka

Amikor eldöntöttem, hogy karácsonyra készítek egy grátisz-portrét, egy percig sem volt kétséges, hogy a szeretet ünnepén kit kérdezzek. Fogadjátok szeretettel!*

 

 

J.M.: Aranka, mondj, kérlek, pár mondatot Magadról!

P.A.: Egész életemet két fontos momentum határozta meg: Az a miliő, amiben megszülettem, éltem, és ami a csecsemőkor határát alig átlépve történt velem. Nagy múltú, de a történelem során hányatott sorsú településen, kispolgáriból iparosba csúszott, de igazi összetartó szeretetben élő családba érkeztem, és kétéves korom előtt gyermekbénulást kaptam. 

Korlátozott mozgásom mellé párosult élénk érdeklődésemnek a mesék, a nagy beszélgetések és az írott történetek nyitottak ablakot a világra. Szüleim, közeli és távolabbi rokonaim életvitele, viselkedése volt előttem a példa, hogy semmit nem kapunk könnyen, mindig a többre, jobbra kell törekedni, minden kudarcból fel kell állni. Tanulmányaimat is a vidéki élet nehézségei korlátozták. Csak a fővárosban, a nem sokkal előbb beinduló intézményben tudtak tanulást biztosítani. Mondhatom, kényszerből lettem órás, mert az volt kézenfekvő, ülő munka, és a nagyapámtól megörökölt üzlettel indulhattam. A Fővárosi Óra-Ékszeripari Vállalat inasa lettem és a Marczibányi Intézet lakója voltam, amíg tanultam. Aztán otthon kezdtem dolgozni, és úgy megszerettem az órás szakmát, mintha az Isten is nekem szánta volna.

 

J.M.: Mióta írsz?

 

P.A.: Nem is tudom… Valami azonban kérdéseid nyomán jut eszembe. Én előbb szerkesztettem, mint írtam. Az általános iskolában barátnőmmel kitaláltunk egy iskola-újságot, amit kettőnk ötleteivel töltöttünk meg, tanulmányi eredményekről, iskolai eseményekről apró cikkeket írtunk, még pletykákat is belecsempésztünk, sőt rejtvényeket is szerkesztettem, rajzoltam az utolsó oldalra – és mi ketten körmöltük, másoltuk – kézzel.

Jegyezgettem én mindig, de csak magamnak, vagy hosszú levelekben „meséltem” érzéseimről, meglehetősen zárkózott voltam egészen addig, amíg le nem írtam a gondolataimat. A családom története olyan színes, kacérkodtam a lehetőséggel, hogy meg kéne örökítenem, amíg legalább én emlékezem a hallottakra… Fogékony voltam a körülöttem zajló eseményekre, magamban érlelődött sok történet. Elmerülten megfogalmazni azonban sohasem volt elég időm mindaddig, amíg egy újabb komoly betegség ki nem vette kezemből a csipeszt, amikor is le kellett mondanom az órák javításáról.

 

J.M.: Ekkor kezdtél el írni?

 

P.A.: Nemsokára jött egy másik súlyos megbetegedés, az a férjemet vitte el, ápolása után tétlenségre ítélve maradtam egyedül. Akkor, az iratok rendezgetése közben olvastam bele azokba a levelekbe, amiket a szüleim megőriztek. Tudtam, hogy részletesen beszámoltam nekik mindenről, ami az öt intézeti évem alatt történt, de hogy ez mennyire szemléletesen történt, azzal akkor szembesültem. És még valamivel: Hogy a sorsokat – amiket ezek a levelek rögzítettek – meg kellene mutatni másoknak is. Hiszen rólunk alig tud a világ, hamis kép él azokról, akiknek valamilyen sérüléssel kell leélni az életüket. Ha ezeket feldolgoznám, talán nem csak új értelmet kapna az életem az írással, hanem sok tévhitről lebbentenék fátyolt, ha ez még nyilvánosságra is kerülhetne. Az Életet az éveknek c. tv műsorban kisközösségek életéről meghirdetett pályázat ütötte meg a fülemet. Felvettem a kapcsolatot a Néprajzi Múzeum illetékes osztályával, ahol lelkes bíztatást kaptam. Így kezdődött. Oklevéllel tértem haza, aztán semmi sem történt. A feledés fedele… Már rákaptam az írás jó „ízére”, feltüzelt, hogy folytatnom kell, tökéletesíteni, valamit kezdeni eddigi munkámmal és mást is írni.

Itt lépett be életembe az Internet.

Nem csak új ismeretségeket hozott, de hiányzó ismeretek elérését. – Ami pedig hatalmas fordulat -, a nyilvánosság lehetőségét nyitotta meg. Kaptam visszajelzéseket, bíztatásokat. Kicsit megrészegedve kalandoztam irodalmi honlapokon, mígnem megállapodtam egy helyen: 2007. febr. 8.-án regisztráltam a Héttoronyban.

Nick-néven nem fogadott el, a teljes nevemmel és valaki ajánlásával sikerült, és ezt megbeszélni egy számomra addig ismeretlen ember kérte, hogy vegyem fel a Skype partnereim közé, mert amit beküldtem, az felkeltette az érdeklődését. A második kisregényem bevezetője volt az az írás, és aki erről beszélni akart velem, Verő László. A hónap végén már szerkesztői megbízást kaptam tőle. Az irodalom másik két oldalról is megkörnyékezett ettől a perctől. Minél tovább végzem, annál inkább tudom, mennyire felelősségteljes foglalatosság ez, mert azóta szerkesztek itt. Fontos kapcsolatot tartanom a szerzőkkel, a személyesen hozzám érkező művek javítását, sőt kötetbe rendezését is végzem néhányuknak. Ez év áprilisában megkaptam a Toronyban a Verő László irodalmi díjat, ami kötelez arra, hogy folyton tanuljak, mert emberből vagyok, hibázhatok… Azért ha jut időm, írok és publikálok is. Még adósa vagyok az „enyéimnek” a családom történetével.

 

J.M.: Hogyan fogadja a környezeted? A lakóhelyeden tudnak erről? És a családtagjaid? Támogatnak, kapsz segítséget tőlük?

 

P.A.: Környezetem? Távol élő barátaim lelkesen támogatnak. Azt tudnod kell, én kilenc és fél éve teljesen egyedül élek. Lakóhelyem meglehetősen ingerszegény, nem sokan és nem sokat tudnak arról, amit csinálok, ritka kivétellel nem is érdekli őket. A közvetlen szomszédaim, főleg a házban élő barátnőm tudja és értékeli, sőt az ő családjától szereztem be első számítógépemet, unokája tanított a kezdő lépésekre. A Gondozási Központ segítségét igénybe kell vennem az ügyintézés, beszerzések és takarítás megoldásához, hát velük egészen baráti a kapcsolatom, ők ismerik, sőt túlértékelik amiket „művelek”. A rokonaimmal jó, családommal szeretet-teli és szoros a kapcsolatom, ám ezt úgy kell érteni, hogy jönnek, segítenek, ha kell, telefonon és interneten folyamatosan értekezünk, drukkolnak nekem, talán még büszkék is rám. Mindent elolvasnak tőlem, velem örülnek, ha sikerem van. Ennyi.

 

J.M.: Mik a vágyaid? Emberként… Íróként…

 

P.A.: Hogy önmagam körül minden rendben legyen, ne legyek senki terhére…

Szeretném, ha amit sorstársaimról írtam, eljutna az átlagemberhez, mindenkihez, aki úgy tesz, mintha a sérült emberek nem is léteznének, vagy ha igen, akkor neki hagyjanak békét, éljenek, ahogy tudnak, csak ne kelljen látni őket. Nem kell szeretni minket, de elfordulni talán mégse… Mert nem vagyunk csodabogarak. Jók és rosszak, törekvők és lusták, szépek és csúnyák, okosak és buták; egyszóval emberek, csak hatványozott nehézségekkel a másoknak is meglévő mindennapiak mellett. Nem magamnak kérek megkülönböztetést, mégis azt akarom kikiáltani, hogy azért a teljesítményért, amit sorstársaim legtöbbje elért, sokszorosan küzdött meg, és ez bizony elismerést, talán tiszteletet érdemel, mert nem magától értetődő.

Íróként? Nem, nem vagyok író, csak krónikás. Még a családom történetét szeretném kötetben hagyni az utódokra.

 

J.M.: Van-e példaképed?

 

P.A.: Minden valóságot tükröző művészet, a szép magyar nyelvünk minden őrzője a példaképem, és minden szépség, öröm, vagy tragédia hatással van rám. 

 

J.M.: Mi a célod az írással?

 

P.A.: A fent már említetteken felül nincs különösebb célom azzal, hogy leírok történeteket, azonban mindig példákat írok le, hogy azok ne vesszenek el.

 

J.M.: Mesélj a munkamódszeredről! Van valami kabalád, bogarad, valami kis hókusz-pókusz?

 

P.A.: Nincs semmi hókusz-pókusz, vagy van ihlet, vagy nincs. Ha erőlteted az írást, az olyan is lesz.

 

J.M.: Elégedett ember/író vagy?

 

P.A.: Elégedett ember a halott ember. Valaminek mindig sarkallnia kell, azzal lépsz előre. Ha úgy érzed, többet már nem tehetsz, akkor miért kelnél fel reggel?

 

J.M.: Mi eddigi legnagyobb sikered?

 

P.A.: Legnagyobb sikerem volt, amikor az Ozoráról szóló Örvények felett c. könyvemet elkapkodták a még ott élők, és onnét elszármazottak, mert egymásnak ajánlgatták, aztán csöngött a sok telefonhívás nálam… az Összefércelt sorsok pedig nem csak az érintetteknek volt élmény, második kiadása már másokhoz is eljutott, akik szintén vették a fáradságot, felhívtak, hogy elmondják, mennyire megérintette őket. Ez jól esik, de tudom, messze nem tökéletes, még volna mit javítani mindegyiken. Ha bármit leírok még, azt sokkal jobban „meg kell dolgoznom”.

 

J.M.: Ezek szerint bőségesen kapsz visszajelzést az olvasóidtól! Ennek szívből örülök!

 

P.A.: A sok telefon és utánrendelés mellett a könyvemben szereplő iparművész – aki a Marcin tanműhelyt vezetett – kijelentése lepett meg talán legjobban. Ő azt szeretné, ha több kiadónak is elküldeném, mert elolvasása után hiszi, az lehetetlen, hogy ezt nem találnák terjesztésre fontosnak. 

 

J.M.: Nyomtatásban hogyan jelentél meg?

 

P.A.: Néhány antológiában, köztük az Irodalmi Rádió antológiáiban és CD-in többször is szerepelek, valamint természetesen a Héttorony antológiák 1-2-3-ban.

Saját költségen előbb az UNISHER kiadónál jelent meg az Összefércelt sorsok, majd az Örvények felett kisregénnyel együtt mindkettő a Könyvműhelyben is elkészült, és mindkettőből leadott kötelező példányok (6-6) olvashatók a Széchenyi Könyvtárban, valamint egy-egy példány megtalálható a Jászberényi Városi Könyvtárban és a Tamási Könnyű László Városi Könyvtárban.

 

J.M.: Hol olvashatóak még műveid?

 

P.A.: Például itt a Héttoronyban és néhány más honlapon – ahol igencsak régen jártam – kisebb-nagyobb írásaim… Az Örvények felett kisregényemet interneten a Mercator Stúdió megjelentette digitális adattárában, valamint fent van az Elektronikus Könyvtárban (MEK).

 

J.M.: Említettél a kezdeti időkből oklevelet. Részesültél más díjazásban?

 

P.A.: Büszke vagyok arra, hogy Kisslakival, Robertóval és még két, már kilépett tagunkkal megegyezően én is tulajdonosa vagyok a Verő László Irodalmi Díjnak…

 

J.M.: Mit üzensz a kezdő írótársaknak?

 

P.A.: Röviden? Hogy soha ne legyenek elégedettek. Bővebben? Őrizzék, csiszolják ezt a szép nyelvet, ne engedjék ellaposodni, eldurvulni, a történeteik ne zanzák legyenek, hanem merjenek ízesen mesélni, úgy, hogy mégse tévedjenek el a szavak erdejében.

 

J.M.: Kérdésem már csak egy van, de az is inkább kérés: néhány gondolat az ünneppel, a Toronnyal kapcsolatban…

 

P.A.: Mióta egyedül élek, Karácsonykor is csak pár órát tölthetek együtt az enyéimmel, ezt meg kellett szoknom, bár az ünnep hangulata családi körben tud igazán kiteljesedni. A frissen mosott függönyökkel, süteményillattal köszönt be és az áhítattal ér véget az igazi ünnep, amit bennünk, a belső csendünkkel teremthetünk meg.

A Toronyba mindenki hoz ajándékba valamit ebből a belső békéből, amit tovább tud adni, hogy azoknak is jusson belőle, akik egyedül ülnek a valós, vagy tán csak képzeletbeli karácsonyfájuk alatt.

Én is kizárom a gondokkal terhelt külvilágot, meggyújtom a lángocskát, és átadom magam az ünnep hangulatának.

 

J.M.: Köszönöm szeretetteljes válaszaidat!

 

Egy ponton azonban vitába kell szállnom Arankával: még hogy nem író! Én – mint olvasó – ez ellen a leghatározottabban tiltakozom!

 

Mindenkinek áldott karácsonyt kívánok!

 

Egy hét múlva – kakukktojásként a Toronyban – Beke Vali, maszkmester-asztrológus.

 

 

Legutóbbi módosítás: 2010.12.24. @ 11:51 :: Józsa Mara
Szerző Józsa Mara 114 Írás
Nagy változások közepén vagyok - az írás ad erőt, az íráshoz pedig a zene.