Horváth Nóra : Reflexió

Megdermed a pocsolya magányos tükre,

jégcsappá válok, nézve a befagyott zöld füvekre.

Vágyakozva ásít, téli álmot aludva az élet,

fáznak a borostyánnal bevont fák,

vastag kesztyűjét rájuk húzta a tél.

Szegény fehér ágak,

elfedik a kegyetlen vádat.

Csak ez maradt.

A te izzadtságod, viaszcseppeddé

válik, bármi más sehonnai.

Nem hagyom, hogy a bitorlók

elvegyék azt,

ami a nincsteleneké,

maroknyi kincsem,

a fényed nyúlik,

nem fújhatod el mások sóhajtásait.

Esthajnalcsillag körömszakadtából kotorja hozzád

az utolsó menedéket.

Beköltözöl, végre otthon vagy,

karácsonykor neked is jászolban olvad

a fagytalan fagy.

 

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2010.12.14. @ 11:45 :: Horváth Nóra
Szerző Horváth Nóra 87 Írás
"Egyedül birkóztam meg a megfelelés legádázabb ellenségével, már mondhatom, hogy veled, győzött az öntörvényű jelen, a múlt diktatúrája felett." (Mint... c. versből részlet, 2013).