Soha nem láttam még hozzád foghatót,
leheveredtem a friss gyepre, szemeim
az egekbe néztek, belekapaszkodtam egy fűcsomóba,
elszédülök attól, aki akarok lenni,
a karnyújtás reménye utánad csahol,
világok állnak közénk,
foszlott fűcsökevény
elenged, lelankad a földre tűzpirosló kézfejem.
Kemény kőboltozat lesz e világi műhelyed,
én csak mély csodálattal fürkészem
veled, milyen hideg a kútból felhúzott víz,
markodban hogy melegszik meg,
lelkünk üregéből a felszínre
került, a csuprot te tetted csurig tele,
kifakadása gátakat tör össze, szíved
intenzitása egyszer a sírba visz el.
Csobogó folyam volt. Bő termést hozott.
A kalácsot aranysárgára kentem,
nyári napsugarak sütőjébe vitted,
az illata emlékezetem égett felét megízesítette,
a tészta vaníliás-mazsola habjának
piskótája enyhén porhanyós, emberismeretem
lösz darabja torz gödörben megpihen;
soha nem láttam még hozzád foghatót!
Legutóbbi módosítás: 2010.12.05. @ 14:31 :: Horváth Nóra
