Bősze Emil Miklós : Egyik napról a másikra élsz — 642. —

Nyomtatás

Csupán egyik napról a másikra élsz, és úgy tekintenek reád, mint az életnek nagy hullámlovasára.

    Hihetetlenül sok nehézség és csapás ért eddigi pályádon, s már törölted emlékeidből végképpen mindazt —, ami életed rózsaszín korszakához kötődött.

    Az élet perifériáján laksz, a külvárosban —, hol egészen másféle emberek élnek, kik nem tudják, hogy mi is a különbség a kertváros és a nyomornegyedek között…

    Amíg az engedelmesség útján vezetett utad, addig megkaphattál mindent —, amire vágytál.

   Majd egészen más útszakasza következett életednek, hol megjelentek az engedetlenség fiai -, kik végképpen ki/f/osztottak.

    Korai és felhőtlen eufóriád, nem garantálta sorsodnak további zavartalanságát.

    Minden és mindenki csak rád vetette árnyékát, s ez az, ami nem demonstrált látványosan —, és az általad választott mézesmadzag, csupán csapdának bizonyult /— és nem fényes mézes-mázos Mazdának/.

    Nem lehet azonban mindennek vége, mert hiszen ügyesen lavírozol, mint akit nem fenyegethet veszély —, ám félő, hogy ez csupán a látszat.

    Nem mondom, de általában megszer/v/ezted azt, amit akartál, s gyakran csak érhetetlenül álltam ott, hogy magam miért is nem lehetek — a tiéd?

    Már korántsem a jólét hat át — se nem a rosszullét még —, hanem a jóság, s ez az, amit azonnal észre is vettek az emberek. A külváros nyomornegyedének, rettenetes emberei… 

    Mondd, és nem félsz?

    Bár karjaimba vezetne az élet.

    Egyik veszedelemből, a másik veszedelembe —, ám már tudván azt a nagy igazságot, hogy a szeretet nem őzi ki a szerelmet —, csupán a félelmet, ha már a külváros szegénynegyede jutott ki számodra osztályrészül.    

Budapest – 2010. nov. 29.