A média hatalma

majdnem beültem, hiszen mindegy, csak forró legyen!

 

 

tomboltunk, a gyertya lángja ráfeküdt a pohárra, de nem a konyak, nem a bor lángja csapott fel, combom rése tágulni kezdett, a nedvek cuppanósak, mint az anyatej els? édes cseppje, amelyben mindent?l óvó szérumként, a gyönyörök fickándoztak a kövér zsírcseppeken.

 

amúgy akár sovány is lehettem volna, csapott tomporom megkönnyítette, hogy belém szálljon, mint egy darázs, mely csíp és kábít, jobban, mint az alkohol. a láng felállt, a kanóc hegyesen meredt a plafon felé, majdnem elvétettem a helyemet, majdnem beültem, hiszen mindegy, csak forró legyen!

 

a vágy, mint alvó láva a paplan alatt, kitakarózott. Levetettem, mindent, amit már nem kellett levetni, a meztelen húsom ajka közé mart a hatalmas szenvedély, mely csak forgott, mint lemezen a t?, avagy én a t? alatt – nem mindegy?

 

a szenvedély már mocorogni kezdett – rúgta a hasamat, kívül-belül. kívül ?, belül ?, mert megduplázódott és belém költözött, mint hasító fény a másolóban, amely lelopja a képemet és én leloptam a képét, kicsinyítettem, amennyire lehetett, de ? csak n?tt bennem. a hálószobában, a kádban, a pamlagon, a fotel párnáin. csak az autóbuszon voltunk ketten és a kivilágított utcákon. ilyenkor ökölbe szorította a kis kezét és egyszersmind rúgott egyet és én már ett?l nem öklendeztem. mintha a számat is parázs érte volna, mint a nyers alkohol és méz s?r? keveréke…

 

már nem volt kedvem táncolni és combomat zárni, hintázó lépteimen ringott ?, és karomnál fogott ?, és az utca csak egyiket látta, a másikat az én képzel?désemnek tekintette. mint akit görcsök dobálnak, rúgtam a takarót, a kanóc még állt, a viasz lecsorgott az asztallapra, onnan a sz?nyegre. hatalmas pecsét zárta le az éjszakát – ezzel sötét lett. combom ék alakú nyílása sebzetten pihegett.

 

a borosüveg felborult az ürességt?l és lefeküdt, azt hiszem horkolt, a konyak félig lecsukott szemmel lötyögött, sercegett a lemez, karcolta a t? és leszakadt róla a dallam. a paplan súlya ? volt és ? volt, akit nyomott a súlya, ezek szerint megint?

 

felhúztam volna az óra rugóját, hogy megint éjfélt mutasson és takarják egymást a vastag szár, a középpont és a vékonyabb, hogy forogjon velem a másodpercmutató és lüktessen bennem, pulzáljon mint egy közeled? csillag, vöröseltolódás az ?rb?l. a dermedtségb?l, a forró magba ömölve, csóvát húzva és a mag felpattan, kipottyan ?, és belém hatol ? és kiürülök, mint dió kopáncsa, vagy a gesztenyéké, szoros és szúrós…

 

és szúrt ismét és a hasamon végig hullámzott, a perceket nem lehetett megszámolni, elborították a másodpercek – dobáltak és rátelepedtem, de feldobott és visszaestem, mintha kések hatoltak volna belém, vagy feszít?vassal nyitottak volna és a vas felizzott vörösen és fehéren és kék lángnyelvek csapkodták az ajtót, a mennyezetet, a mellemet, a mellkasomat kívülr?l és dobogtak kívülr?l és sivítottak és csilingeltek akár a kacagás. körbejárt és megállt a mutató, feldobta és belém hasított a fény, elfelejtettem a sötétben a red?nyt lehúzni és éles pengéivel szembefröcskölt a napsugár, felébredtem és rémülten vettem észre, hogy férfiként!

 

a buszok morogtak és fordultak az ablak el?tt, villamos csikorgott. a nap mögött az ég akár bunsen-kék is lehetett, a paplan izzadt és gy?rött, a pizsama foltos, izzadt és testszagú. gyertyafüst helyett a szomszéd kávéja az orrcimpámat remegtette.

 

miért csodálkozom annyira? hiszen mindig is férfi voltam, csak a liheg? rádiót felejtettem lecsavarni. a bemondón? fátyolosan betöltötte a szobát és elverte a pontos id?jelzés pityegése, pufogott kemény székének támláján. ma éjjel megöltek valakit, aki én is lehettem volna… férfi, harmincéves és nem voltak nála iratok. az ablak az ajtó csukva, a kés a küszöbön hever. El?bb a szívébe és lágyékába hatolt. mindkét szúrás halálos.

 

magyarországon ébredtem.

 

Szerző Radnai István 347 írás
Publikáló szerző vagyok. Cikkeim, írásai, verseim, novelláim a "rapista" illetve "RaPista" nicknéven is megtalálhatók egyes portálokon.

Legyél az első, aki hozzászól

Hagyj üzenetet