Kicsi falu a Bódva pataktól távol, Isten tenyerének azon a magaslatán, amely a hüvelykujja alatt domborodik. A napi hírek ide is eljutnak. A szomszéd falu vízben áll. A kertek alatt itt is szaporodik a belvíz, de a házakban még nyugodtan lehet aludni. Már aki nem segíteni jár a szomszéd faluba éjjel-nappal. Nem mindenki, de velük érkezik Pista a kocsmáros is. Azért naponta kinyit.
— Mert kérem mi ebből élünk, aztán nemcsak víz kell az embernek! — szokta mondogatni félig spiccesen. — Nem úgy gondoltam, no! — sildes sapkáját hátra fordítja a fején, a sörcsapra támaszkodik.
Telik a nap, ritka a vendég estig, de akkor aztán van élet a „Csinos” kocsmában. Az épület az utca sarkán áll. Valamikor rászolgálhatott a nevére, de úgy járt, mint a falubeli asszonyok ötven felett. Kicsit terebélyes lett.
— Falazni kellene itt-ott! — mondta egy este két pálinka közt a helyi kőműves.
— Osztán mibű? — kérdezte Pisti. — Nincs itt akkora bevétel.
A kőműves gondolt valamit, de ki nem mondta volna. Könyökére támaszkodott, szinte látta maga előtt Julit, Pisti feleségét milyen büszkén szokta indítani a nemrég vásárolt Mazdát.
— Begyes kis menyecske! — ábrándozott…
— Az ő dolguk — vont vállat, s elmerült a pálinkás pohár gőzében a maradék gondolata.
Este öt óra után kezdődött az élet a Csinos kocsmában, tartott záróra után egy óráig. A vendégek nem nagyon változtak. Ritkán járt erre idegen, ha mégis az a cukrászdában ivott egy kávét.
— A fenébe! — morogta Pisti — igazított egyet a táblán, erről olvashatta mindenki, hogy itt csak felnőttek ihatnak szeszes italt, vehetnek cigarettát.
— Két boroz Marlborot kérek! — kicsi fiú állt ott. A pult fölé nyújtotta a két ezrest.
— Apád még mindig ezt szíjja? — kérdezte Pisti, választ sem várva adta a cigit, meg a visszajárót.
Az épphogy iskolás korú fiú csaknem beleütközött a törzs vendégbe, aki már csak a pultot nézte.
— Itt az este, megjött Sanya! — rikoltott vidáman Pisti. — Két pohár vörös lesz… — már töltötte is elégedetten a poharakat. Sándor egyet gyorsan megivott a másikkal, szokása szerint leült az első asztalhoz.
— Baj lesz! — mondta Petinek a kőművesnek.
— Onnan jössz? — intett Peti fejével a szomszéd falu felé.
— Egész nap raktam a homokzsákokat, de úgy látszik hiába… — letörölte a vizet a homlokáról — most is esik, már három napja szünet nélkül szakad.
— Magasan van a mi falunk… — mondta Péter.
Sanya nézett maga elé, aztán kiitta a másik pohárral és haza indult. A falu szélén lakott. Egész nap keményen dolgozott, fáradtan kerülgette a pocsolyákat. Már csaknem hazaért mikor meglátta Mari nénit, aki tanácstalanul álldogált az utca sarkán.
— Mi lesz velünk Sanyikám? — kérdezte sírva. — Hogyan megyek én most haza?
Sanya átnézett a kerítésen, ami takarta a kanyar utáni utcát. Vízben lépegető embereket látott, akik a fejük fölé tartották sebtében összecsomagolt kis holmijukat és errefelé igyekeztek.
— Hú az áldóját, a patak már idáig ér! Szólni kell mindenkinek, induljon visszafelé Mari néni! — s futott a víz pedig hömpölygött utána. Sanya fellármázta a falu másik felét is, jöjjenek, itt a víz, mossa a házakat! Mindenki mentette, amit még lehetett. Gyorsan összepakolták a legszükségesebb dolgaikat és indultak az éjszakában messze két faluval tovább. Akadt, akit erőszakkal kellett kivinni a házából, a víz már a szobában hömpölygött egyre magasabban.
Pisti be sem zárta a Csinos kocsmát csak futott akár a többiek.
Virradatkor jött vissza a feleségével, de a falu szélénél ki kellett szállniuk az autóból a feleségével. Jól látszott, a fák derékig vízben, a házak ablaka alatt folyt a zavaros áradat.. Az eső pedig zuhogott megállíthatatlanul.
— Összedől a házam! — sírta Mari néni. — Ott nőttem fel…
— Ha elállni az eső… — nézett felfelé Pisti, majd végig az utcasoron — akkor se tehetünk itt már semmit… — legyintett. Mari nénit beültették az autóba, végig sírta az utat, ők pedig hallgattak.
— Odalett minden! — szállt ki a kocsiból szomorúan Pisti.
Szemüket törölgették a körülöttük híreket váró emberek.
Lassan elállt az eső, de sok mindent nem lehetett tenni. Hallgatták a rádiót. Gyűjtés kezdődött országszerte. Reménykedtek. Mari néni csak sírt:
— Nem volt biztosításom Kedveském! — mondogatta mindenkinek.
Aki tehette naphosszat a biztosítóknál állt sorban. Pisti is sűrűn sóhajtozott, mert csak a házát biztosította a kocsmát nem, pedig abból étek.
Később úgy hallották, akinek a háza teljesen romba dőlt, az segélyt kap. Gondolkodott. Egy éjszaka kicsit pálinka gőzös fejjel ment a Csinos kocsmához. Nézte, nézegette, bizony az félig romba dőlt. Segített rajta. Nekidőlt a még álló falnak, egyet roppant és megadta magát. A maradék tetőcserepek is a földön hevertek. Másnap bement segélyért a Polgármesteri Hivatalba.
— Neked áll a házad Pisti! — csodálkozott a jegyző.
— De a kocsma, a Csinos az már összedőlt.
— A rendelet lakóházakra vonatkozik. Mari néninek most utaltam ki, ami jár, de neked nem tudok.
— Hogyhogy? — ámult el Pisti. — Az az épület állt már gyerekkoromban is…
— Igaz, de kocsma az, nem lakóház!
— Az is fontos — replikázott Pisti.
— Menj haza és hozd rendbe a házadat, van mit…
Pisti hazafelé ballagott, de gondolatai csak egy helyen jártak.
— Mit ér egy falu kocsma nélkül? — motyogta magában.
