Sonkoly Éva : Mit ér egy falu

Nemcsak víz kell az embernek… *

 

 

Kicsi falu a Bódva pataktól távol, Isten tenyerének azon a magaslatán, amely a hüvelykujja alatt domborodik. A napi hírek ide is eljutnak. A szomszéd falu vízben áll. A kertek alatt itt is szaporodik a belvíz, de a házakban még nyugodtan lehet aludni. Már aki nem segíteni jár a szomszéd faluba éjjel-nappal. Nem mindenki, de velük érkezik Pista a kocsmáros is. Azért naponta kinyit.

— Mert kérem mi ebből élünk, aztán nemcsak víz kell az embernek! — szokta mondogatni félig spiccesen. — Nem úgy gondoltam, no! — sildes sapkáját hátra fordítja a fején, a sörcsapra támaszkodik.

Telik a nap, ritka a vendég estig, de akkor aztán van élet a “Csinos” kocsmában. Az épület az utca sarkán áll. Valamikor rászolgálhatott a nevére, de úgy járt, mint a falubeli asszonyok ötven felett. Kicsit terebélyes lett.

— Falazni kellene itt-ott! — mondta egy este két pálinka közt a helyi kőműves.

— Osztán mibű? — kérdezte Pisti. — Nincs itt akkora bevétel.

A kőműves gondolt valamit, de ki nem mondta volna. Könyökére támaszkodott, szinte látta maga előtt Julit, Pisti feleségét milyen büszkén szokta indítani a nemrég vásárolt Mazdát.

— Begyes kis menyecske! — ábrándozott…

— Az ő dolguk — vont vállat, s elmerült a pálinkás pohár gőzében a maradék gondolata.

Este öt óra után kezdődött az élet a Csinos kocsmában, tartott záróra után egy óráig. A vendégek nem nagyon változtak. Ritkán járt erre idegen, ha mégis az a cukrászdában ivott egy kávét.

— A fenébe! — morogta Pisti — igazított egyet a táblán, erről olvashatta mindenki, hogy itt csak felnőttek ihatnak szeszes italt, vehetnek cigarettát.

— Két boroz Marlborot kérek! — kicsi fiú állt ott. A pult fölé nyújtotta a két ezrest.

— Apád még mindig ezt szíjja? — kérdezte Pisti, választ sem várva adta a cigit, meg a visszajárót.

Az épphogy iskolás korú fiú csaknem beleütközött a törzs vendégbe, aki már csak a pultot nézte.

— Itt az este, megjött Sanya! — rikoltott vidáman Pisti. — Két pohár vörös lesz… — már töltötte is elégedetten a poharakat. Sándor egyet gyorsan megivott a másikkal, szokása szerint leült az első asztalhoz.

— Baj lesz! — mondta Petinek a kőművesnek.

— Onnan jössz? — intett Peti fejével a szomszéd falu felé.

— Egész nap raktam a homokzsákokat, de úgy látszik hiába… — letörölte a vizet a homlokáról — most is esik, már három napja szünet nélkül szakad.

— Magasan van a mi falunk… — mondta Péter.

Sanya nézett maga elé, aztán kiitta a másik pohárral és haza indult. A falu szélén lakott. Egész nap keményen dolgozott, fáradtan kerülgette a pocsolyákat. Már csaknem hazaért mikor meglátta Mari nénit, aki tanácstalanul álldogált az utca sarkán.

— Mi lesz velünk Sanyikám? — kérdezte sírva. — Hogyan megyek én most haza?

Sanya átnézett a kerítésen, ami takarta a kanyar utáni utcát. Vízben lépegető embereket látott, akik a fejük fölé tartották sebtében összecsomagolt kis holmijukat és errefelé igyekeztek.

— Hú az áldóját, a patak már idáig ér! Szólni kell mindenkinek, induljon visszafelé Mari néni! — s futott a víz pedig hömpölygött utána. Sanya fellármázta a falu másik felét is, jöjjenek, itt a víz, mossa a házakat! Mindenki mentette, amit még lehetett. Gyorsan összepakolták a legszükségesebb dolgaikat és indultak az éjszakában messze két faluval tovább. Akadt, akit erőszakkal kellett kivinni a házából, a víz már a szobában hömpölygött egyre magasabban.

Pisti be sem zárta a Csinos kocsmát csak futott akár a többiek.

Virradatkor jött vissza a feleségével, de a falu szélénél ki kellett szállniuk az autóból a feleségével. Jól látszott, a fák derékig vízben, a házak ablaka alatt folyt a zavaros áradat.. Az eső pedig zuhogott megállíthatatlanul.

— Összedől a házam! — sírta Mari néni. — Ott nőttem fel…

— Ha elállni az eső… — nézett felfelé Pisti, majd végig az utcasoron — akkor se tehetünk itt már semmit… — legyintett. Mari nénit beültették az autóba, végig sírta az utat, ők pedig hallgattak.

— Odalett minden! — szállt ki a kocsiból szomorúan Pisti.

Szemüket törölgették a körülöttük híreket váró emberek.

Lassan elállt az eső, de sok mindent nem lehetett tenni. Hallgatták a rádiót. Gyűjtés kezdődött országszerte. Reménykedtek. Mari néni csak sírt:

— Nem volt biztosításom Kedveském! — mondogatta mindenkinek.

Aki tehette naphosszat a biztosítóknál állt sorban. Pisti is sűrűn sóhajtozott, mert csak a házát biztosította a kocsmát nem, pedig abból étek.

Később úgy hallották, akinek a háza teljesen romba dőlt, az segélyt kap. Gondolkodott. Egy éjszaka kicsit pálinka gőzös fejjel ment a Csinos kocsmához. Nézte, nézegette, bizony az félig romba dőlt. Segített rajta. Nekidőlt a még álló falnak, egyet roppant és megadta magát. A maradék tetőcserepek is a földön hevertek. Másnap bement segélyért a Polgármesteri Hivatalba.

— Neked áll a házad Pisti! — csodálkozott a jegyző.

— De a kocsma, a Csinos az már összedőlt.

— A rendelet lakóházakra vonatkozik. Mari néninek most utaltam ki, ami jár, de neked nem tudok.

— Hogyhogy? — ámult el Pisti. — Az az épület állt már gyerekkoromban is…

— Igaz, de kocsma az, nem lakóház!

— Az is fontos — replikázott Pisti.

— Menj haza és hozd rendbe a házadat, van mit…

Pisti hazafelé ballagott, de gondolatai csak egy helyen jártak.

— Mit ér egy falu kocsma nélkül? — motyogta magában.

Legutóbbi módosítás: 2010.09.01. @ 13:18 :: Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 580 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"