Csak egy sváb ember lehet ilyen szívós. Az ?sei puttonyban hordták fel a talajt, a rögöt, a földet a csupasz sziklára!
Gondold el, a messze északon, túl a termeszthet?ség határán, hogyan is eredhetett meg ez a mélyen gyökerez? növény, ha nem a legmeredekebb déli lejt?kre telepítették volna. Nincs az az er?gép, nincs az a traktor – ma sem! Nem erre csak az ember képes, öszvér sem mássza meg ezeket a függ?kerteket.
Hogy visszatérjek a sík és sima, szavakkal könnyen bejárható vidékre és elmeséljem annak a fura lábnak történetét, magam is kórházi ágyra kellett, hogy feküdjek. Mint afféle beépített ember, így beleláttam a dantei pokolba – és belehallgattam mély kürt?ibe, ahonnan hörögve, meglett férfiak segélykiáltása hallatszott – Mama, vigyél haza! – Persze ez a mama, már nem a rég elporladt szüle volt, hanem a gyerekei anyja. Gyerekei, és a felesége meg is jelentek. Nappal.
Az éjszaka hangjai: – Az nem a maga szobája! Tessék már lefeküdni! – Igen, az egyetlen fiatalos, de kemény hang a megtermett éjszakásé volt, akinek szólt, féloldalt d?lve ringatózott hátra, a saját szobájába! Még, hogy saját? A kórházi szag és az éjszakai fények, amelyek a nyitott ajtókon bevilágítanak a kórterembe. Az egyetlen különbség a siralomház, a halálra ítéltek cellája, és a kórterem között, annyi volt csupán, hogy az ítéletet maga a természet hajtja végre!
A szédül?s asszony, aki látogatáskor cigarettáért rimánkodott a férjének, most az éjszakai derengésben, amit a folyosói villany keltett, vándorútra kelt. Ahogyan horkolt vagy kiáltozott, sírt és zokogott, a fájdalom viaskodott és er?t vett a fájdalomcsillapítón.
Cukorbetegek. Sebes lábúak és nehézkesen kövérek. Kiaszott, csontkatonák. És majd mindenki pórázon vitte a katéterre kötött csomagot, melynek bizonytalan szín? leve akkor is illatozott, akkor is, ha olykor lecserélték.
Átvonult az éjszaka a folyosókon, bár a szerepl?k mozdulni sem bírtak, akár odakötötték a rácsot az ágy két oldalára, akár nem.
Az osztály, alvást mímelve hánykolódott, a berreg? ritkán b?gött fel, amikor néhány nyugtalanabb beteg a n?vérre vágyott.
Az éjszakás, hogy el ne aludjon, n?vérállásban tölti a m?szakot, az ügyeletes orvos számára – dísznek – ott az ágy. Ilyenkor, amikor a nyári huzatok lengetik a szobákban a függönyt, két-három emelet jut egy orvosra. Akár egy exitálás is megtörténhet, a természet rendje er?sebb a gyógyszereknél.
Aki nem adta fel, el-elbóbiskol. Várja a hajnalt, a mosdótálat. Az is az éjszakás reszortja, mert felkelni nem sokan tudnak, van, akit az er? hagyott el, van, akit már a lába…
Az egyik féllábú beteg a mankót eszközként használja, hogy valami kívánatosat elérjen, hogy kipiszkálja az ágy alól, de aztán lehajolni mégsem tud, hiszen kizuhanna az ágyból – néha ez is megtörténik, reggel koponyaröntgen, kötés a homlokán.
A szívós ember – jöv?re érné meg a kilencvenedik nyarat, de nem hittem volna, hogy megéri! A szívós sváb ember, aki még parasztnak, földm?vesnek született és meg tudja a becsülni a föld és a termés értékét…
Takarékos ma is – nem élhetetlen. Nem a földr?l szedi az üt?dött gyümölcsöt. Mit is kezdene a korai cseresznyével. Az nem lehullik, legfeljebb eltévedt seregélyek ülnek meg a fa csúcsán. Jó lesz id?ben.
Id?ben kell leszedni, és a ház el?tt eladni, a sárga busztól a bandukoló vagy siet?s és élhetetlen embereknek. Nem lusták, csak élhetetlenek.
A fia is az, villanyszerel?, át kell öltöznie, ha be akar jönni látogatóba. Autója van és szégyelli! Nem az apját, vagy mégis. De fogjuk fel inkább a munkásruháját, poros, vés?, fúró és horonymaró. A gipsz is ráfröccsen, amikor a vezetéket a falba…
Szóval, a fia autóval jár, és nem veszi észre, hogy megérett a korai! Pedig kincs a korai cseresznye, akkora kincs, hogy tíz szemet a szárával csokorba kötöttek, mint a virágot szokták – de az rég volt. Amikor az emberek megbecsülték a pénzt is, nem szórták, nem reklámok voltak: – fogyassz és fogyókúrázz!
Kenyérjegy lapult az elny?tt pénztárcában, f?leg a városi népeknél, pedig beszolgáltatni is kellett, így falun sem maradt elég.
De kenyérjegy, tejjegy nem mindenkinek járt! És a vajat választani lehetett – tej helyett. Vagy húst, a húsjegyre, de a felvágott, a kolbász az is választható volt, akárcsak a t?kehús, vagy a zsír. Vagy-vagy, de t?kehúst ritkán hoztak, nem is volt friss.
Abban a világban a választás ebb?l állt.
Sváb ember volt, s?r?, kérges tenyer?, tömzsi szívós és er?s.
A korait akarta leszedni, amelynek fura tulajdonsága, hogy a törékeny ágak végén érik, alig babszemnyi, lehet, hogy kicsit ízetlen, se nem édes, se nem fekete, se nem ropogós. De korai!
Amikor a szomszédasszony meglátta, elájult! Nem, hogy a szava akadt volna el. Nem, kiszaladt mindkét lábából az er?, nem tetette magát, helyben összeroskadt. A percek óráknak t?ntek, mire valaki összeszedte magát és ment?t hívott a maroktelefonon.
„Bunkófonnak” becéztük akkortájt a fél téglányi mobilt, de az egyik szomszédnak már volt mobilja. Szerencsére! Innen a kertek alatt, mire valami vezetékeshez odafutottak volna, talán el is vérzik. ? maga sem mert körülnézni, nem is ocsúdott annyira, hogy fájt volna valamije, a fa alá huppant. Ahogy az ágon fennakadt, a cip?je méterekre elmaradt t?le és benne a lába. Úgy bizony! A lábfeje a cip?vel együtt.
Lecsatolta a derékszíjat. Merthogy akkurátus ember volt, és felöltözött rendesen a gyümölcsszedéshez. Minden reggel megborotválkozott. A megroppant faág pedig úgy lógott földig, teli koraival, mintha nem is akarná elhagyni a cseresznyefa éltet? törzsét.
Bezzeg a lába! A ment?orvos nem hitt a szemének! A combját elkötötte, szívós sváb ember volt, de mobilja nem volt!
Ha kiáltozott is, sokra nem ment vele. A szomszédasszony, na, szépen vagyunk! – már a látványtól elájult.
A fia, aki orvos a közeli városban, a keresésére indult. Bent a házban ment a tévé, semmit sem hallott, de a leves felforrt, az asszony, friss petrezselyemért kifutott a kertbe. A fia így szereti, egy csokor friss petrezselyem a csirkelevesbe.
A csirke, persze bolti, de a kiskertben megtermett a petrezselyem. A gyökérzöldség, a répa többé-kevésbé bolti az is. Talán a szomszédasszony fia, a látogató, mentette meg az öreg életét, talán az életösztön. Szívós sváb ember.
A ment?orvos – akár a demonstrációs táblán vagy a boncteremben – az inakat, izmokat megszámolhatta volna. Látott már balesetet eleget, így a cip?t a hordágyra tette. Megizzadtak a kora tavaszi enyhe id?ben, mire kiértek az öreggel az utcára! Még alig múlt nyolcvan, a kilói, hát azok meghaladták, pedig csak alacsony, s?r?, csontos és izmos ember volt – messzire kellett vinni a kertb?l az utcára. Meg is álltak, megtörölték a homlokukat, siettek pedig! A gépkocsivezet? ott szerencsétlenkedett a kertkapuban, nem tudott behajtani! Valaki levette a rozsdás lakatot a kapuról, de ben?tték a bokrok… A fia, igen, az, aki át szokott öltözni, nem bajlódott, félreállt a járdán, majd kikerülik!
A ment?sök szirénázva el. A kórházba, talán éppen ebbe a kórházba, de a traumatológiai m?t?be. Beszóltak jó el?re. Az orvosok és a m?t?sn? beöltözve, a fehér köpeny le, az altató orvos is sebesen húzta magára, már mindenki zöldben, bekötött fejjel, maga el?tt a maszkkal, az injekció felszívva. – Hó-rukk, egy-kett?-há-rom – magukban számoltak, de egy lendülettel fektették a m?t?asztalra.
A nadrágot már a ment?sök levágták róla.
A lába a cip?vel. Csuda tudja, hogyan fert?tlenítették!
Ide, a belosztályra már a saját lábán jött, közel a kilencvenhez. Neki nem volt mankója, csak botja, ki is ment vele, amikor a záró elkészült. Szívós sváb ember, a gyógyszerét felírták, a kivizsgálás megtörtént.
A korai cseresznye kiszáradt, ahogy a meggyfák is.
Talán Csernobil, talán az évek óta tartó aszály.
De a lábát majd tíz éve visszavarrták. Szívós sváb ember.
A nehéz illatú szoba sarkában valaki nappal is nyöszörgött, középen, a másik öregember a mankóját eszközként használta. Azt mondják már a csimpánzok is… Bottal szerzik meg, amit nem érnek el – az öreg szintén a saját lábán jött be, fel is rótta, amikor rákérdeztem!
Hogy is lehetne a saját lába a m?láb! Dolgos ember lehetett ? is, most csak dünnyögött, nem látogatta senki, így hát maradt, ? és a katéter.
Egyikünk sem fiatal, akik az ágyat nyomtuk a kórteremben. Enni már nem akart, éjszakánként hívta a halált, a megment? angyalt!
Nem ette meg a reggelit, nem ette meg az ebédet. Csak egyszer! Akkor, amikor a gyerekeit várta, hogy hazavigyék. Aznap még beszélt is hozzám!
De a hólyagrák nem viccel, a fájdalom sem.
Eljöttem. ? még maradt egy kicsit, amíg a természet a munkáját bevégzi.
Eljöttem, egy marék recepttel, leletekkel, haladékkal.
Aki még nem feküdt ilyen helyen, nem hisz nekem! Mint ahogyan a Hold is hihetetlen giccs egy festményen. Túlzás?
Akit még nem vittek lassuló, fáradt lábai a közelg? éjszakába, ha menni kell, a Holdat sem hiszi el, ahogyan a halált sem.
Pedig derült estéken olyan a Hold, akár egy frissen sült kifli, melyet megfogni vágynál, de elérhetetlen. Közelebb nem ereszt, de nem is távolodik – csalogat, mint a holdkórost!
Legutóbbi módosítás: 2010.09.22. @ 15:49 :: Radnai István
