H.Pulai Éva : Meghívó – Nagy Lajos Társaság felolvasó estje

Fellépnek az Aquincumi Költ?verseny babérkoszorús költ?i.

 

Szepes Erika

Az aquincumi példa

 

Az antik kultúra nem csak a szó útján hagyományozódott, hanem tárgyi emlékek formájában is, ezek pedig talán még becsesebbek torzó és rom voltukban, mint teljes pompájukban, mert mintha intenének: félt?bb gonddal forduljunk feléjük. Az értékmentés nem csak hivatali kötelessége az Aquincumi Múzeumok munkatársainak, hanem szenvedélye is: így született meg a fáradhatatlan színm?vész Papp János közrem?ködésével 1998-ban az a terv, hogy a még meglév? antik romok között kelljenek életre a régmúltat megidéz?, a vele való kapcsolatunkat tanúsító, antik formájú versek. Az els? év kötött témája a múzeum becses kincse, a víziorgona volt, róla zengtek magasztos hangvétel? költemények, de már az els? évben kiütközött a költ?k hajlama – legalábbis azoké, akik az Aquincumi Költ?versenyre évr?l évre beneveztek -, hogy tollhegyre t?zzék napi életünk visszásságait, nehézségeit, gondjainkat. Ez is antik örökség: a szatíra m?faja kedvelt volt már az ókori Görögországban is (legragyogóbb képvisel?je Lukianosz), de a számunkra követend? példaként magasodó csúcsokra Rómában jutott, ahol többek között megírta a maga Satyráit Horatiusunk is (a Noster), és f?ként az a Juvenalis, aki kimondta, hogy „Difficile est satyram non scribere”, azaz nehéz szatírát nem írni olyan körülmények között, amelyekr?l igazi, felel?sen gondolkodó költ? csak szatírában írhat. Ez a két vonulat: a kulturális kincsnek kijáró a magasztos hangvétel, illet?leg az azonnali reagálás életünk fordulataira mostanáig meghatározója a versenyeknek.

Már 1998-ban példát szolgáltatott erre Botár Attila, aki szinte egy napilap gyorsaságával reagált Horn Gyulának a senki hivatalos közeggel vagy illetékes intézménnyel nem egyeztetett, a választási kampány részeként tett demagóg ígéretére, szembehelyezve a látszólagos adomány értékét az ország nyugdíjasainak tényleges állapotával (Óda a repülésr?l).

[…]

Az évek múlásával a versenyt fenntartó anyagi feltételek folyamatosan romlanak. A kezd? évek jelent?s pénzjutalmaival már régen nem kecsegtetik a versenyz?ket. Az I., II. és a III. díjjal lehet nyerni arany, ezüst és bronz koszorút – természetesen jelképeset: valami örökzöld növényt fest be a kívánt színre a múzeum ügyeskez? munkatársa. Könyvjutalom még van az Írószövetség és – itt nyugodtan lehetünk önérzetesek – a Nagy Lajos Társaság jóvoltából, ez utóbbi még Nagy Lajos emlékplakettet is adományoz valamelyik különdíjasnak. […] Papp Jani van. ? állandó. Egyike az isteni embereknek. A pályam?vek még érkeznek, ha csökkentebb számban is, de egy egészen pontosan körbehatárolható versenyz?i körre mindig lehet számítani, pénzszag nem illatozván, csak azok jönnek el a hívó szóra, akik szeretnek játszani, általuk jól ismert vetélytársakkal erejüket összemérni. Ugyanilyen biztosan lehet számítani egy lelkes, szurkoló közönségre. És még ezek a redukált versenyek is igazi értéket teremtenek.

[…]

M?vészet és emberi módra viselkedés az aquincumi költ?k és játékok rendez?inek és megvalósítóinak tertium comparationis-a. Létrejött az Aquincumi Költ?k már megzavarhatatlan közössége, amelyet jegyeznie kell majd az irodalomtörténetnek, mint a Nyugatosokat, Újholdasokat, Kelet Népét vagy éppen a T?z-táncosokat, a Kilenceket. Egy olyan közösség, amihez hasonlót Horatius a leszbosziak mintájára, Kerényi Károly Horatius mintájára kívánt létrehozni: az antik kultúrát ?rz? humanistáknak az emberért felel?sséget vállaló közössége.

 

 

Az EX LIBRIS Könyvtári Alapítvány

szeretettel meghívja

a Nagy Lajos Társaság felolvasó estjére

 

 

2010. szeptember 21-én kedden 17 órától

a Magyar Írószövetség Könyvtárába

1062 Budapest, Bajza u. 18.

 

 

fellépnek

az Aquincumi Költ?verseny babérkoszorús költ?i

 

 

Botár Attila

Gyimesi László

Konczek József

Koosán Ildikó

Payer Imre

Rigó Béla

Szarka István

 

 

 

Az est háziasszonya: Szepes Erika

 

(A belépés díjtalan)

 

 

Botár Attila
Óda a repülésr?l

                                  

 (Egy magyar miniszterelnök választási ígéretére)

 

Szárnyalj, magyar: jár hatvanöt év fölött
ingyen vigasság, várnak a fellegek
leves-csontért üres zsebekkel
s gyógyszeredért ha hiába tipródsz.

 

Nincs itt a földön semmi különleges –
ezt tudhatod, hát ósdi ne légy, se rest!
Feledd az ágat, égre kelned
most van id?, ne mulaszd gyanakvón!

 

Reklám-szatyorkát bízz unokára, ?
máskor röpül majd, jó ha tanulni tud.
Vagy hagyd fiadra, munka úgysincs:
túrja a szürke kukát. Helyetted!

 

Költ?vel unnád fönt magadat, kerüld!
fáradt a holdtól s reszketegen rinyál –
te templomok fölé emelkedsz,
és Pegazust utolérsz s el?zöl.

 

Szárnyalj, magyar! Jár hatvanöt év fölött.
Csak másodosztály? Pattogatott fityiszt
ropogtat ország rossz fogakkal,
s hatvanöt éve aligha lesz még.

 

(1998 tavaszán)

 

 

Koosán Ildikó
Aquincumi éj

 

/Flórának örök barátsággal/

 

Jöjj ide kedves Lepkevarázsom,
várnak a rétek,
holdas az égbolt, messze a város.
Múlt ezer évek,
régi szerelmek szelleme éled
lengve a légbe…
Jöjj, heveredjünk illatos p?rén
ágya ölére.

 

Érzed a hársak lombkoronáját?
Illata mézé,
ingatag f?szeres perceket ?riz,
csöndre vigyáz,
míg kedvem a kedved t?zlobogását
rendre betölté,
s hajnal a fénybe lövel fel az égig,
múlik a láz.

 

Lásd hevülésem Gyöngye, Virága
csordul a nektár,
vedd szerelemmel híja, ha volna
b?völetét!
Flóra, a május virágözönének
Istene, itt vár,
oldja ma fékét lenge erénynek…
Áldja az Ég!

 

 

Rigó Béla

Aquincumi epistola

 

           Papp Jánosnak

 

Ezt sem akartam már kidadogni. Hisz éppen elég volt
már nekem az, mit a négy pályázatod ingere eddig
metrumban kifacsart elslamposodott agyam – isten
tudja, melyik – rejtett rekeszéb?l. Vége. Elégtünk.
Tiszta rutin már ez. Ne vitatkozz, nézd a közönség
padsorait! Fogy a plebs. Egymásnak verjük a lantot.
Kattog a versírógép. Büszkén mondjuk: a program
itteni fejlesztés. Átkapcsolsz hexameterre:
spondeus, dactilus és pontos sormetszet ahol kell.
Téma? A rút jelenünk. Pannónia földje szemétdomb…
Bezzeg az ?si id?k! Sic transit gloria mundi…

 

Mit papolok, Janikám? Hiszen ezt a te b?rödön érzed,
míg vásárra viszed, mikor elmész összekaparni
itt-ott pár obulust. (Eufémizmussal mondom a tarhát.)
Díjad százezer is volt… Nettó! Nyolcvanan adtak
verset ezért! Koszorús költ?k estek ki a rostán…
Volt tét. S volt hatalom. Helyi képvisel?je megértett.
Azt írtam: gagyi mind ez a római-cirkusz utánzó
kampányszentezerév. ? meg lefokozta babérom,
így év?dtünk rég. De belénk bújt már ez a cirkusz.

 

János! Félre ne érts! Frászt vagyok én kívülálló!
Gy?lölök és szeretek, ahogy illik kezdetek óta.
Jott vagy ipszilon és népi vagy úri az írás?
Válassz! Napkeletet? Nyugatot? Szép Szót? Vagy a Választ?
Köpd le a mocskosokat, magadat meg védd a köpést?l!
Ám az igazságért nem elég ki-belépni, se listán
írni alá nevedet! Hol vannak a m?vek az eszmék
háta mögül? Nyomorult történelmünk ki sodorja
újra regénybe, ha új szemszögb?l látja, mi történt?
Versbe ki mondja ki azt, amit?l csak habzik a szája?

 

Feltámadt Rómánk. Limesével az egykori földet
visszaölelte megint. Örülünk, remegünk is el?re,
bár minekünk mindegy, hol agyaljuk szüntelen egymást.
Jobbrossz kormány jön, vagy visszajön újra a Balfasz,
kultúránkon jót marakodnak a lobbycsoportok.
Aquincum mire jó? Sok a rossz pap. Hallod-e János?
Itt érzed, hogy néz a jöv?. Hova bújsz el el?le?

 

Szarka István
Aquincumi óda

 

Ó nem az elmebeteg császárok
lelke lebeg föl,
sem birodalmas tébolyt nem nyög a
helybeli szellem,
rommezején nem a népirtások
vérszaga árad,
nem, csak a kétezer év, csak az élet, az
ember, a város.

 

Tábor alatt bár, békeidõ
s polgárjogu törzsek
nyája legelt, szaporán honosult meg a
búza, a szõlõ,
kõfaragók, ácsok fütyörésztek,
nyíltak az utcák,
míves, papnõ, mímes, kalmár
tette a dolgát,

 

lenge divatban, tûztorony alján
szülve-foganva
élõ várossá fölemelte
magát a közösség,
otthon, kegyhely s orgona épült,
fürge folyóvíz
mosta a szennyünk s írott szónak
napja világolt.

 

Kései antik polgárváros
rommezejébõl:
ó, tebelõled futnak az utaink,
árad a lélek
huszonegy jó és rossz századon át, meg-
nem-szakadásban –
s él iszonyú erejével a Város:
most Budapest épp…

 

Gyimesi László

Aquincumi jegyzetfüzetembõl

 

Már negyven évem sáncfala romlik itt,
az életemnek szebb karéja.
Fiók-öröklét vonja egybe
kétezer év hamujával. Így jó.

2.
Én a nyári éj vidor õre volnék.
Rom hazák között a baráti szélé.
Tûzre szórt szent daloké. A többit
múzeum õrzi.

3.
Emelj egedbe, õsi fény,
Mithrász, királyi glóriás!
Legyõztek ócska mûveim.
A város áll, a város él.

4.
Könnyû szeretni a várost – messzi vidékrõl, távoli helyrõl, ám ki
naponta botladozik itt, tört kövek és cserepek közt, rossz utakon,
pocsolyák, szemetes-kupacok labirintjaiban, közönyös utazók,
hivatalnoki máslét szemsugarában, másként õrzi szerelmét, mint a
turisták, nyersebbek a mozdulatok, érdesebb a beszéd is. Nem baj.
Öregecske a szentem, én se vagyok friss dalia – egymásra feszítve
felelünk meg a sorsnak. De tudd: ahol út volt kétezer éve, most is
útpálya feszül, ahol akkor folyt a patak, most is ott csörgedezik – és
ahová kocsmát telepített a hajdani szomj, ott most is mérik a sört, bort.
Érzem a rendet – éber a törvény, természetes és emberi egyként. Õrzi,
teremti nyugalmam, s már-már vágyom a végsõ egyesülésre: porom
aquincumi porral, lelkem a helybeli hétfejû szellem rongyaival
keveredjen.

 

Botár Attila
A szájhoz emelt kéz

 

Éjszaka. Tél. S te a Hold két szárán függve kapaszkodsz.
     Lengésedre ügyel s áll el a síkon a szél.
Szögletesen vázát csikorítja a cs?rök hesseget?je
     féllábon, fadorong, bújna kemence mögé,
mint aki jól végezte a dolgát gálicos ingben
    nyári vihar nyomait büszke viselni. Figyel
s torpan a fosztogató nyest bámulván a mutatványt
    megdermedt meteor hullni felejt. Odafönn
látszatainktól már hüledeznek az égre teremtett
     szívek (a csillagok) is. Hallani, hogy dübörög
minden irányból, dönteni készül a cirkuszoló lényt
     ?, aki Kezdet Ura: küldi a vég jeleit,
prófétára sem érdemesítve e bármit-ev?ket
     (majdan féreg-ebéd, nincs sok id?, valahány):
?s-mocsarak zsiradékain így vagy amúgy akik élnek
     mesterkélve a fényt városaikra, s az út
kortyonként, ahogy ég a kitermelt hulla-tömeg: fogy,
     s fogy vele józan er?, érteni-, mérni-tudás;
céltalanul pazarolja szemét sose-voltra, csodákra
    részeg szórja el így sárba kevés garasát,
habzsol, ad és vesz, fellegeken túl játszik a t?zzel
     én-beteg üdvkeres?: vágya a teljesedés;
szolga-szabadság az, bár nem kötelez, de bilincsel,
     mintha cseléd kimen?n: kapkod ezért meg azért,
és ami érzék van, csak falna-ragadna magához
     csillós csápjaival éhesen, élvetegen,
s nézi az órát: még mire futja a pillanatokból,
     s Holdon az akrobatát: hátha zuhanna a n?,
akkor pár piculát hozhat fogadása, elég lesz
    ennyi szerencse segít vékonyuló zsebein.
Gondok pásztoraként gyarapodva kiárad a nyájunk,
     friss gabonára tipor, látjuk-e, tudjuk-e még
sípunk hangjaival vonulását összeterelni
     számot adásra ha hív s tárul a két kapuszárny?
Vagy csak a Hold ívére feszült köreit, suhanását
     ácsingózzuk? Az éj b?völetes jelenén
kapnám magnetizáltan öt ujjam a szájam elé, mert
     táncod füstbe merül. Kezd csikorogni a föld.

 

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.09.11. @ 06:39 :: H.Pulai Éva
Szerző H.Pulai Éva 1146 Írás
A H. a nevem előtt, csak egy megkülönböztető jel, hogy ne keveredjenek össze a hírösszeállítások a firkáimmal. *Pulai Éva