Sonkoly Éva : Lélekérintés

Kell, hogy legyen az életünkben valaki… *

 

A kisfiú a terem sarkában ült, lábát maga alá húzta, fejét leszegte, alig múlt öt éves. Társai ebben az életkorban, óvodában játszó, vidám gyerekek. Szemét csak érkezéskor láttam. Sötét, csillogó szempár, most hosszú szempilla rejti. Minden titka mögötte. Én ezt a titkot máig sem fejtettem meg, de akkor bizakodtam, hogy beenged rejtett világába.

Napokkal érkezése előtt minden időmet lekötötte két kötet szakirodalom tanulmányozása, amely kibontani igyekezett speciális esetek bemutatásával azt a rejtélyt, amelyet Erik hozott magával. Tudtam nincs két egyforma eset. El kell indulnom egy ismeretlen úton, hogy valahol találkozzunk. A tekintetünk, kezünk, hogy elviselje az érintésemet. Megtanítsam, hogy az üres poharat letegye, ne dobja el, ha ivott. Tudjon, akarjon velem sétálni, játszani az önmagába zárt, magányos öt év után. Néztem. Hol lehet a kulcs hozzá? Elképzeltem, ha én lennék ő, ami ugyan lehetetlen, de mégis…

Nem szeretném, ha egy idegen utasítana, elvárna dolgokat azonnal, akaratom ellenére.

Megfelelő méretű, színes kockákat öntöttem elé, leültem vele szemben. Halkan énekelni kezdtem valamelyik gyermekdalt, s válogattam a színeket. Eriknek szeme sem rebbent a kockák láttán, de a hangomra, a dallamra figyelt. Lassan rám nézett. Mély lélegzetet vettem, hogy hosszan tudjam folytatni. Látni szerettem volna újra a tekintetét, olvasni belőle. A kocka toronnyá nőtt előtte. Hirtelen mozdulattal rombadöntötte. Újra ének, építés, rombolás. Teával kínáltam. Keveset ivott, aztán próbálkozott kiütni a kezemből a poharat. Gyorsabb voltam.

Közelebb ültem hozzá. Nem bánta. Színeket válogattam, meg dalt is váltottam. Az utóbbi nem nyerte el tetszését. Csapkodott, érthetetlenül kiáltozott. A piros színű tornyot érintetlenül hagyta, s az első dalt is szívesen hallgatta fél órán át. Ennyi volt az első találkozásunk.

Fáradt voltam mire elment, a lelkem mégis ujjongott. A kulcs még nem volt a kezemben, amely megnyitja a kis emberke lelkét, de a zárat, amelybe illeszteni kell, már láttam.

Következő alkalommal szinte azonos volt a forgatókönyv, de túl közel hajoltam egy kockáért, s Erik két kézzel belemarkolt a hajamba. Próbáltam lefejteni ujjait, szabadulni a helyzetből, de tudtam, a hibát én követtem el. Két kezében szorította kitépett hajszálaimat, diadalmas mosollyal. Ezután, bár csatát vesztettem, de kimozdult a védett sarokból, tétován görgette a kockákat. Külön seperte a pirosakat, de csak nézte. Megfogtam a kezét, rám nézett hagyta, hogy rásimítsam ujjait egy kockára.

Pár alkalom után már két piros kocka lett a torony alapja. Valami kezdett épülni közöttünk. Közben zenét hallgattunk, komolyzenét. A hangom pihent.

Lassan megtanulta letenni a poharat. Már kézenfogva sétáltunk a lépcsőn fel-le, váltott lábbal. Ez is új „tudomány” volt.

Eltelt egy tanév. Mi változott? Otthon is játszott, tudta a pohár helyét, önállóan belépett a fürdőkádba és ki onnan. Édesanyja boldog volt, hogy végre valami elindult, de mennyi idő alatt?

A második évben együtt mentük a közeli üzletbe vásárolni. Amíg én válogattam a teákat, ő a bolt sarkában kuporgott, fejét térdére hajtva. Az eladó értette a helyzetet, már amennyire ezt érteni lehetett. Jártam már ott problémás gyerekkel.

Nem féltem az utcán, hogy elfut tőlem. Tudtam, én vagyok most a biztos pont számára, a védett kis sarok. Mert kell, hogy legyen az életünkben egy hely s valaki, akkor is, ha nem születtünk autistának, mint ő.

 

 

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 563 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"