A kis fehér gömbölyeg behúzódott a ház sarka és a farakás közé. A lemen? nap homályt font árnyéka köré. Mint anyja. Átölelte mancsával.
„Jaj, Pöszmösz! Azt hiszed, nem veszlek észre, pedig hányszor ugattam: ha te nem látod az ellenfelet, azért ?k még láthatnak. Teszel a vakkantásaimra! Értsd már meg, nem a házban kell üríteni! Hajítófát sem érsz, és hamarosan elzárnak!”
Egy hónap múlva a büszke kamasz kuvasz a rácsokkal nyelvelt. Vicsorgott. Rá a drótok, míg lekushadt, V-alakú füle lehajolt.
Aztán egy este, séta közben már nem a szagokat figyelte. Kitépte magát. Potyogtak a láncszemek, mint könnycseppek. Teleugatta az éjszakát. Megszökött. Sz?re töviseket fogdosott. Az utcát beszórta sz?rszálakkal. Az es?csatornában gy?ltek össze.
Pöszme, a kiszámíthatatlan. Így nevezték el társai, az éjszaka kóborai. Recsegett a verébcsont fogaik között. Meggondolatlan, bátor vaddá n?tt. A b?sz-én mégis szerette magát. Mindig megkergette a fekete macskát. Szerette hallani vinnyogásukat. Lemarta magáról a nyávogásokat. Minden kutyába belekötött. Suttyomban gazdáik háza elé pottyantott. Sokat. És mindent felfalt, amihez a piacon hozzájutott.
Egy nap, egy csinos, hegyes fül? fajtiszta raszta lábáról levette. Eltaknyolt t?le. Titokban, négykézláb nyáladzott. Elképzelte, hogy beléragad. „Pásztorból pásztorok királya leszek!” – gondolta, és nyalogatta b?szen szerelme talpát, akit Csincsillám-nak nevezett.
Bekerült a házba. És bocsánat a kifejezésért, de szart, szart álló nap. Vadat és halat, s mi jó falat. Szem-szájnak ingere.
Egyszer aztán kifordult a nagy er?lködést?l a nyelve. S úgy maradt örökre. Egy szürke felh? megkönyörült rajta, árnyékával jótékonyan eltakarta. Így azután senki nem látta: maga piszkította el az életét, mint annyian.
Legutóbbi módosítás: 2010.06.03. @ 15:16 :: Inaktív