Szürkeség álma a hideg novemberi éjszakában felhőtlenül, dideregve szokványosan mély volt wigvamjában, ahol a hideg ellen bölényprémmel takarózva vacogó társai között egymást melengették. Nagyon szépet álmodott! Vágtatott barna lován szilajul, a legjobb vadászhoz méltón a dübörgő bivalycsorda belsejében. Az összes nyílvesszőjét kilőtte már íjából, mind-mind célbatalálva döntött földre egy-egy bivalyt, amelyik további több tucat száguldó társának összeomlását okozta, ahogyan beleütköztek, mint az autópályán egy váratlan baleset következtében a tömeges karambolnál.
Szürkeség feszesen kihúzva magát lova hátán úgy igyekezett manőverezni, hogy a csorda széle felé jutva, abból kikeveredjen. Ez sikerült Szürkeségnek, eltávolodott a dübörgő bivalycsordától, nézte amint a hatalmas állatok tovarobognak, majd diadalmasan összegyűjtötte a zsákmányul ejtett vadakat. Azaz összegyűjtötte volna, hiszen a bölény súlya korántsem kismadáréval vetekszik. Ebben a tevékenységben nem is ez gátolta, hanem az, hogy elkezdett dübörögni a föld. „Gyönyörű ez a dolog és én vagyok a legnagyobb vadász” – gondolta Szürkeség – „még mindig hallom a csorda dübörgését.”
Félálomból hirtelen a valóságba csöppenve, a törzs férfi tagjai fegyvereik után kapva, az éhségtől korgó gyomorral, ami kicsivel korábban még sokuk álmát zavarta, lóra kaptak az élelemszerzés szükségéből. Szürkeség már nem örült annyira, olyan szép volt álmában a legnagyobb vadásznak lenni. Kikecmergett wigvamjából, tette, amit a többiek, azért nem kapkodta el nagyon, úgy igyekezett, hogy utolsónak induljon. Szürkeségnek, bőven elég volt álmában nagy vadásznak lenni, a valóságban az életnek ez igen veszélyes része, a vadászatba indulók nem kis hányada sehogy, vagy súlyos sebekkel tér vissza. Valahogy ez nem vonzotta őt, így poroszkálva társai után, akik észtvesztett vágtával üldözőbe vették a csordát, hogy népük és maguk életbenmaradását biztosítsák a következő lehetőségig, rá sem hederítettek a köztudottan gyáva Szürkeségre, aki az első domb mögött fához kötve lovát, a tetőről kémlelte az eseményeket. Nagyon jó füle volt és nagyon jól hallott, indián módon élt ő is, a törzs tagja. Jól látta azt, hogy a főnököt felökleli egy bölény, és hogy egyik állatot a másik után ejtik el a kétségbeesetten harcoló vadászok.
Várt. Sokat kellett várnia, a vadászat hossza elhúzódott. A csorda nagyon messze lehetett már, bőven a látókörén kívül, mikor fáradt, véres társai hevenyészett, hordágyszerű, vastag faágakon, a bölénytetemekkel, sebesültekkel, halottakkal, köztük a felöklelt főnökkel, előkerültek. Hol volt már az a robogás, az a hév, semmi nem hajtotta őket, megvolt a zsákmányszerzés. Jól tudták, ezért a bőrüket viszik vásárra, így nem jelentett sem az épeknek, sem a sebesülteknek ez semmilyen váratlan traumát. Szürkeség, mikor csapata a domb alatt elhaladt, óvatosan lova hátára szökkent, csendben megkerülte azt, várt egy darabig, majd heves csatakiáltásokkal az övéi után vágtatott, alibi gyanánt némi bivalyvérrel önmagát bekenve, harsányan üvöltött:
– Várjatok testvérek, csak nem hagynátok itt egyedül a vadászmezőkön! Hiszen még az örök vadászmezőkön sem jár egyedül egyikünk sem.
Bevárták, olyan jellegzetes, rezzenéstelen, érzelmeket ki nem fejező, indián arccal. Egymásra sem néztek a hős Szürkeség érkezésekor.
– Megérkeztem én is, azt hittem már meg sem vártok. Annyit küzdöttem a vadászatban, hogy teljesen elkeveredtem.
A súlyosan sérült főnök odaintette Fehér Tollat.
– Ha meghalok, te leszel az utódom. Amíg ez kétes, addig is átruházok rád minden főnöki jogot. Ha beszélni tudok, kötelezlek, hogy kérd ki a véleményemet, csak akkor cselekedj saját fejed után, ha meghalok. Most menjetek odébb és hívjátok ide Szürkeséget.
Szürkeség a hívás hallatára valamilyen kitüntető szavakra, netán olyan főnökfélének való kinevezésre számított. Valamit végül kapott is…
– Szürkeség, mától a nevedet megváltoztatom!
Ez általában olyankor szokott történni, ha valaki hőstettet hajt végre és annak kapcsán érdemben méltóbb névvel illetik.
– Választhatsz három név közül.
– Úgy legyen Főnök.
– Az első Gyáva, a második Nemvadász, a harmadik Senki.
Ilyenkor nem volt gondolkodási idő, a válasznak azonnal jönnie kellett. Szürkeség, gyávasága mellett ravasz is volt, egyértelműen leszűrte, hogy Nemvadász nem lehet az, aki magát nagy vadásznak tartja, a Gyáva pedig egyenlő lett volna a törzsből való saját kiszavazásával. Azt is tudta, hogy alkura lehetőség nincs.
– Legyen a nevem Senki.
– Rendben Senki, hívd ide a népemet!
A harcosok közelebb jöttek, a főnök hozzájuk intézett elhaló hangon néhány szót.
– Ezt az embert a mai naptól úgy hívják, hogy Senki. Utasítom az összes harcost, hogy senki ne merje gúnyolni Senkit!
A hirtelen Senkivé lett Szürkeség örült ennek a jó hírnek.
A főnök folytatta.
– Megértettétek az utasításomat?
Komor bólintás minden irányból, ez volt az igenlő válasz. Aztán mindenki harsány, gúnyos nevetésbe tört ki, mert mindenkinek szabad volt Senkit gúnyolni, csak Senkinek nem.
Legutóbbi módosítás: 2010.06.29. @ 11:17 :: Boér Péter Pál
