Két kezedbe kezem belerejted, mint kismadarat… jelen, jelen a pillanat, így kísér haza szemed. Már a téren állunk (hányszor fogom keresni a kockákat talpunk alatt, azóta is erre járok). Fekete kardigánban jöttem, tél van és hideg éjjel, kabátom otthon maradt… Átölelsz. Észrevétlen pisze orrod belém fúrod, átfut a gondolat, vajon ott van-e még illatom, a jól ismert… „Az illatod” — sóhajtod — és érzem, megleled.
Égbe emelsz — aggódom súlyom miatt — vajon tudom-e, mi zajlik bennem? Pedig ez minden, minden, amit tudok.
Nyakadra téved tekintetem, keresem ugyanazt a nyakat. Itt vagy elrejtve bennem, őrzöm örök-időben részleteidet. Szemvillanás csak, szinte észrevétlen! Ó szegény tudatunk lemarad, s míg felkiáltana… Szájunk összeér tört ezredrészre… „Csaknem megcsókoltalak”! Hangosan ejted ki a szavakat. Meglepve állunk egy mesében, leng e térben hálát adón a hangod, mire tudatunk ideérne, már elvehetetlen emlék maradsz.
Legutóbbi módosítás: 2010.04.13. @ 10:56 :: Marthi Anna