Marthi Anna : Mindig, újra

Emlék. A téren egy szempár és szétnyílik a világ, végtelenbe ér. A könny meztelen feszületén olyan a szomorúság, mint kenyérbe szorult tisztaság.

 

 

Két kezedbe kezem belerejted, mint kismadarat… jelen, jelen a pillanat, így kísér haza szemed. Már a téren állunk (hányszor fogom keresni a kockákat talpunk alatt, azóta is erre járok). Fekete kardigánban jöttem, tél van és hideg éjjel, kabátom otthon maradt… Átölelsz. Észrevétlen pisze orrod belém fúrod, átfut a gondolat, vajon ott van-e még illatom, a jól ismert… “Az illatod” — sóhajtod — és érzem, megleled.

Égbe emelsz — aggódom súlyom miatt — vajon tudom-e, mi zajlik bennem? Pedig ez minden, minden, amit tudok.

Nyakadra téved tekintetem, keresem ugyanazt a nyakat. Itt vagy elrejtve bennem, őrzöm örök-időben részleteidet. Szemvillanás csak, szinte észrevétlen! Ó szegény tudatunk lemarad, s míg felkiáltana… Szájunk összeér tört ezredrészre… “Csaknem megcsókoltalak”! Hangosan ejted ki a szavakat. Meglepve állunk egy mesében, leng e térben hálát adón a hangod, mire tudatunk ideérne, már elvehetetlen emlék maradsz.

Legutóbbi módosítás: 2010.04.13. @ 10:56 :: Marthi Anna
Szerző Marthi Anna 1338 Írás
lélekbúvár lennék mint oly sokan "Kinézek a térre, és ott ég a fájdalom, a szerelem kísérteties varázsa. Félbemaradt lángolások mögött jössz, a bőröd is csak árnyék egy sehova-úton; arcod a nézés dadogása, ismeretlen kerülők a személyes veszteségek körül - kezeddel intsz, már nem is nekem, a szubsztanciálisan felfoghatatlannak, annak, amitől egy másik sors mindig másik sors marad. Rámvetülsz, rád vetődöm. S mindenünk odaadjuk ez érintő, kósza integrációért a tér s a szívek nagy zűrzavarán át. Valamikor féltem volna tőled, féltem volna, hogy elhagysz, s egyedül megyek az utcán anyagtalan csillagokkal szívem programjaiban. De most már tudom, ez nem csőd, és nem is bánat. Hanem a szabadság részletei. S fel kell nőnünk bizonyos szépségekhez mindenáron." Pardi Anna: A távollevő és az utak