*
Szétdűlt, szétesett
karámok deszkatükrében
ezer vágytól fűtve
lángol a lápvilág
millió apró mécse…
Nem tudom,
lidérc-e,
mi szemedben éled,
s Holdba mosódik
a vízben.
A parton hontalan
gyümölcsfák
keringőznek,
míg vár a táj,
a végtelen
visszasír múltam
a néma, kortalan
tenyérnyi kozmosz,
s szerelmünk suttogása
hajol homlokunkhoz.
Minden moccanásban
e földi lázban
ajkaink násza
barna rög melegében
drága étek
bársony bibére
nem járó
tiszta törvények
nyelik el
ingovány örvények.
Iszapos talajba
süppedt zene
buborékfátyol
látszólag elrejt, palástol
szétrobbant immár halálod,
s kiterített hétköznapok
ledőlt tetői alól
elköltöztek az oszlopok
és a gerlék is mind elröpültek
Szakad a pillanat.
Legutóbbi módosítás: 2010.04.22. @ 21:08 :: M. Fehérvári Judit
