Kőmüves Klára : Mint a mesében

Élet a halál után.

 

 

Milyen jókat szundikálok itt. Néha arra ébredek, mintha leestem volna valahonnan. Meglehetősen furcsa érzés, hiszen valójában azt sem tudom, milyen lehet lepottyanni bárhonnan is, én mégis sejtem, mintha már éreztem volna hasonlót.

No, persze gondolkodni is tudok, de már arra sem emlékszem, mikortól. Egyszerűen nem tudok visszaemlékezni arra a napra, legnagyobb igyekezetem ellenére sem.

Néha olyan érzésem van, mintha már megtörténtek volna azok az események, melyeket adott pillanatokban átélek.

Tegnap nagyon összezavartak a képzeletbeli hangok, melyek egyre inkább elhatalmasodni látszódnak felettem. Tudom, egy másik világ üzenetei ezek.

El sem tudom képzelni az életem e csodálatos vizes közeg nélkül.

Ez a tegnapi mese arról szólt, hogy létezik ugye az a bizonyos másik világ, ahol rengeteg magamfajta lény él. Testük nagy százaléka vízből áll és ahhoz, hogy életben maradhassanak nap, mint nap rengeteg vizet kell elfogyasztaniuk. Ezt eddig tökéletesen megértem, mégis nehezen tudom elképzelni magam abban a világban, így aztán ez a hallott mese, bevallom, elkeserített kicsit.  Állítólag abban a világban nem pusztán képzelt hangok léteznek, a lények szemeikkel színeket látnak, még meg is érinthetik egymást és egy csomó olyan dologra képesek, melyek arra engednek következtetni, ez valóban csak egy mese, hiszen a valóságtól nagyon távol állnak ezek a sugallatok.

Bevallom, rengeteg mindent megtapasztaltam már itt és nagyon jól éreztem magam mindig, de a képzelt történetek miatt mostanság egyre magányosabbnak érzem magam, mely érzést meg tapasztalnom sem lett volna szabad, hiszen mindig egyedül éltem itt. Sajnos mégis sokat gondolok arra a szórakoztatóbb másik világra.

Egyre kisebb itt a hely, növök. Folyamatosan jelennek meg testemen az addig ismeretlen bütyköcskék, mintha valami labda lettem volna és mára egyre élesebben kirajzolódnának össze-vissza formájú körvonalaim. Ijesztő lehetek, persze, nem nyithatom ki a szememet.

Elég az a szintén képzeletbeli beszélgetésekből megfejtett gondolat, melyet már tényként kezelek, hogy a homlokomon lévő szememmel láthatok. Öregszem és egyre hiszékenyebb vagyok.

Mindig foglalkoztatott és féltem attól, mi lesz majd, ha túlnövök a kis területemen, de mára megbarátkoztam a gondolattal, hogy valószínűleg meghalok. Tulajdonképpen a sugallat segített. Hiszek hát abban, itteni életem befejeztével egy másik világban ébredek, a szárazbőrű vízivó világban. Állítólag halálomat követően egy fényalagúton fogok áthaladni, s míg azon átmegyek, kinyílik kitapintható két szemem, s nagy sajnálatomra, örökre lecsukódik a harmadik.

 

Nem is hittem, hogy ilyen közel van ez a pillanat. Most nyöszörgést hallok.

– Te jó víz, hát engem hívnak! Egyre élesebben hallom a mesélő hangját… de miért sír? Ne, ne! Eltűnt a drága sötétségem! Többen vannak valóban. De hiszen én beléptem a mesébe! Ezt nem hiszem el, a gondolataikat nem érzem. Miért sír a mesélő? Talán így beszélgetnek? Száraz vagyok és szomjas, nagyon. Nincs is hangom, rögtön szomjan halok! Most mit tehetnék? Sírok én is, hátha megérti és inni ad!

 

 

Legutóbbi módosítás: 2010.04.11. @ 10:37 :: Kőmüves Klára
Szerző Kőmüves Klára 706 Írás
Később talán hosszabban bemutatkozom, most csak annyit; vidéki vagyok és főleg a verseket szeretem (olvasni ...és írni is :))