Az újonnan meghirdetett német nyelvtanári állást egy gyönyör?, gesztenyebarna hajú, kék szem? fiatalasszony nyerte el, már enyhén gömbölyöd? pocakkal.
A nyári vizsgaid?szakban néhányszor párban vizsgáztattunk, így a szépségén túl ragyogó szellemi képességeit is felfedezhettem. Nagyon hamar a szívembe fogadtam. A vonzalom kölcsönösnek t?nt, mert lassan minden gondjával-bajával hozzám fordult. (Id?s szülei egy borsodi kis faluban éltek.)
Úgy tervezte, hogy születend? kisfiával csak egy évig marad otthon, hiszen kell a pénz. Férje, akivel ?rült-fergeteges szerelemben csapódtak egymáshoz, zeneszerz? tanszakot végzett, és tehetség ide vagy oda, alig kapott megbízást. Így csak otthoni zongoratanítással tudott valamit hozzátenni a családi kasszához. A reménytelenség és kilátástalanság ?t is az ital felé taszította, csak Panni kétségbeesett er?feszítései akadályozták meg, hogy rá lehessen sütni az „alkoholista” bélyeget.
Dávidka megszületése után hamar elszaladt egy év, de Panni még id?ben bejelentette, hogy nem jön vissza, mert újra babát vár.
– Most lesz egy kislányom is – újságolta, boldogan mosolyogva, csillogó szemmel. És megérkezett Esztike, egy bájos szöszi baba. A két kicsi mellett Panni már inkább a gyest választotta.
Három év hosszú id?, a sok munka meg a saját gondok mellett nem sok kapcsolatunk maradt vele, ? se jött be látogatóba, mint más kismamák, de egyszer csak váratlanul megjelent a tanszéken egy mózeskosárral, benne egy kéthónapos kisfiúval. Épp óraközi szünet volt, úgyhogy mindnyájan odasereglettünk a picurt ajnározni.
– ? csak véletlenül csúszott be – kezdett magyarázkodni -, de tudjátok, egy újabb kis élet! – És mosolygott a csillogó szemével, csak a fáradtnak t?n? arcán vettem észre néhány ráncot, és a barna hajában mintha ?sz tincseket láttam volna.
A véletlen úgy hozta, hogy ketten együtt szálltunk be a liftbe a negyediken, ? hazafelé, én órára, a földszintig még válthattunk néhány szót. Ahogy végigsiklott tekintetem a szinte anorexiásan sovány alakján, számomra is meglepetésszer?en bukott ki bel?lem az ?szintén-aggódó, de a társadalmi normák szerint sokkal inkább durva-tapintatlan kérdés:
– És mégis mib?l éltek most már öten?
Szívtam volna vissza is rögtön, de ? mosolyogva válaszolt:
– Ó, most jó dolgunk van, képzeld, Árpi kapott állást! Zenetörténetet tanít egy középiskolában. (Kés?bb tudtam csak meg, hogy az az állás mindössze heti két óra óraadói munka volt.)
Néhány hónap múlva Panni hivatalosan bejelentette, hogy a következ? tanévt?l teljes óraszámban munkába áll.
Az augusztusi nyitóértekezleten alig ismertünk rá. Rövidre vágott, vöröses árnyalatúra festett hajjal jelent meg.
– Hát te mit tettél a gyönyör? hajaddal? – kérdeztem meg kés?bb, amikor kettesben maradtunk. (Én, a szögegyenes, se sz?ke, se barna hajammal mindig csodáltam-irigyeltem a szép hajú n?ket.)
– Muszáj volt már befestetni. Tudod, mennyire ?szültem? De hát az idén már negyven éves leszek! De jól áll, ugye? – kérdezte, miközben küldött magának egy n?ies mosolyt a falitükörbe.
– Persze, persze, csak els?re volt meglep?. Ezzel a zöld pulcsival különösen jó! – próbáltam szépíteni.
Májusban kiderült, hogy Panninak mellrákja van. Nagyon izgultunk érte. Már csak ez hiányzott a három gyerek meg a munkanélküli férj mellé. M?tét, kemoterápia, de végül gyógyultnak nyilvánították.
Jött tanítani. Kihallottam a szomszéd szobából a hangját, ahogy valakinek azt mondja:
– Remélem, bírni fogom. Olyan furcsa, ha sokat beszélek, olyan érzésem támad, mintha meg akarnék fulladni.
Egy reggel hiába várta a csoportja. Másnap sem jött, nem is telefonált.
A tanszékvezet?nek sikerült elérnie Árpit telefonon. Állítólag részeg lehetett. Valami ilyesmit mondogatott szinte eszel?sen:
– Panni nincs itthon, Panni nincs, Panni egyáltalán nincs. Nem ébredt fel, már soha nem ébred fel…
A boncolás nem mutatott ki betegséget. Nem lett áttétes a rák, mint feltételeztük.
Az életbe fáradt bele a teste.
Az életbe halt bele. Az ? boldog életébe…
Legutóbbi módosítás: 2010.03.25. @ 18:33 :: Szilágyi Erzsébet
