óh, Madelaine,
az íz és illat,
a hely és én,
aki elmaradtam itt-ott,
most próbálom
összeszedni
mind a tegnapot,
mert nem tudom,
ki ez itten,
ez örök most,
nekiveselkedve a mának,
s maga se hiszi,
hogy megtalálja útját
örök honába,
ami elmúlt,
s csak tolja el?re napjait,
minek valódi
színét, ízét keresné,
hisz találni nem más:
újralelni, újraélni: lenni –
te merre vagy,
azt tudom;
én hol maradtam,
azt is tudom, Madelaine;
de most nem érzem,
(tompa a szemem,
nyelvem érzéketlen,
orrom az illatok elkerülik)
én hol lenni, Madelaine;
mire kibomlik a jelen,
én nem vagyok:
felidéz?döm –
utat engedek
az emlékezésnek,
hogy jelentése legyen
annak, ami itt vagyok.
