Torjay Attila : Kísértetjárás

*

Kísértetjárás

 

Semmit, semmit sem várhattam már az élettől.

Edina délután a szemembe vágta: nem szeret, csakis a Karcsit szereti. Mindig is őt szerette, velem csak azért járt, hogy bosszantsa őt. Ki vagyok rúgva.

Hirtelen eltűnt a biztos pont az életemből, sírva kóvályogtam. Mi lesz most, hiszen imádtam Edinát és már a gyűrűket is megvettem.

Késő este határoztam el magam, egy borítékba betettem a gyűrűket, a közös fényképeinket, búcsúlevelet és otthagytam az asztalon. Nincs tovább.

Este fél 11 felé léptem be a temetőbe, és a sötétben előre mentem a két ’48-as honvédsírhoz, bevettem a gyógyszereket és lefeküdtem, fejemet Dénes László honvéd főhadnagy sírhantjára téve.

Lassan tört rám a kábulat, utolsó gondolatom Edina volt.

Nem tudom, meddig fekhettem alélva, de valami magamhoz térített és a következő, amit érzékeltem az, hogy egy harang mély kongással elüti a tizenkettőt. Ekkor az addig csendes temetőben mindenfelől hangok keltek. Félve néztem körül. Látható nem volt semmi, sem emberek, sem fehér ruhás alakok, de jól hallhatóan nagyon sokan beszéltek, kiabáltak egyszerre.

Ez lehet a kísértetjárás — döbbentem rá!

A legközelebbi hang egy mély basszus volt, ami mintha a fejem alól hangzott volna.

— Itt vagy te hitvány Kovács százados, aki nem átallottál megfutamodni az Isaszegi csatában? Hát nézz a szemembe, ha mersz!

Nem lehet kétséges, Dénes László honvéd főhadnagy, ’48-as elesett szólhat, akinek sírhalmát most párnaként használom. Azután hamarosan Kovács százados harcias hangja is felhangzott, visszhangozta a temető.

— Ezt már régen megbeszéltük te vén szamár! Világéletedben gyagyás voltál, persze hogy nem hallottad a visszafordulást jelző trombitahangot. De az nem az én hibám. Süket voltál mindig. És mindenki tudta, hogy vak is, rajtad röhögött a fél megye, látta, aki akarta, csak te nem, hogy a feleséged fűvel-fával…

— Micsoda? Az én feleségem, az én egyetlen Borbálám mered becsmérelni, te gyáva himpellér? Hát idáig süllyedtél? Hát tudd meg, hogy a te Sárádhoz nekem bérletem volt, megesett, hogy egy nap kétszer is boldoggá tett. Még akkor is rajtad szánakoztam, amikor hátba szúrt az a dzsidás muszka!

Úristen! Hát ezek még egymás torkának esnek — illetve az nincs nekik, de ennyi elég volt belőlük, az biztos.   Felkeltem és sietve elindultam az ösvényen kifelé.

Pár méter után…

— Micsoda? Hogy én voltam okozója a halálodnak? Kapj a fejedhez asszony! Hát elittad az eszed, végén már nem találták a májad az orvosok!

— De miért ittam, miért ittam? Mert nem törődtél a családoddal! És tudok az Esztiről is, a Piriről is, a Katiról is — soroljam? Te elkényeztetett hülyegyerek!

— Köszönd az anyádnak, te részeges tyúk! Akinek semmi sem volt jó soha. Én igen is mindig…

Na, pucolás innét is! Ezek rossz helyre lettek temetve. Az egyiket a szomszéd faluban kellett volna elhantolni, akkor nem tudnák tovább ölni egymást.

Iszkoltam kifelé, de a hangok egyre hangosabban kísértek.

— Mit tettél a lányommal, te utolsó? A farkadnál fogva kellett volna felakasztani az első fára!

— Utállak, te bárgyú lajhár, ide ne gyere, mert sikítani fogok!

— Piszkos tolvaj, azt hiszed, nem tudom, hogy te kötötted el a tehenemet?

— Elvtársak higgyetek nekem, sosem árultam el a pártot, kínzással csikarták ki a beismerő vallomást. Bezzeg az a piszok Somosi, az nem lett felelősségre vonva. Pedig bizonyíthatóan jobboldali elhajló volt, ráadásul stikában templomba járt…

— Te szerencsétlen, hát nem kiabáltam, hogy dől a fal? Hát börtönbe juttattál, te piszok!

— Ártatlan vagyok, bíró úr! Sosem láttam azt a kést. Meg a másikat sem!

— Ártatlan? Talán szűz! Maga kóros hazudozó, hát feketén-fehéren be lett bizonyítva, hogy maga gyilkolt!

— Maga bírók szégyene, hát egy katicabogarat sem tudnék eltaposni!

— Mindenre esküszöm bíró úr, hogy ez a mocskos bűnöző gyilkolt meg, és még itt is van pofája gusztustalanul tagadni…

Egyre gyorsabban szedtem a lábam, de a hangok változatlanul kísértek.

— Pistikém, drága szerelmem, csak még egyszer gyere vissza hozzám, mindent megbocsátok!

— Apu, apu ne bánts!

— Elárultad a Hazát, elárultad a Pártot, elárultad a barátaidat…

— Te gyáva szemét! Hát hátulról lövöd le az embert?

— Pirikém, szeretlek, mindig szeretni foglak, bocsáss meg nekem!

— Maga szerencsétlen részeges mazsola, hát nem látta, hogy emberek vannak a zebrán? És még ilyen marháknak adnak jogosítványt. Libáért kapta, mi?

— Kovács kartárs ezt soha sem gondoltam volna magáról! Azt hittem egy igazi úriember!

— Főorvos úr! Itt a szike, amit bennem felejtett. Oda vigyem?

— Te emberiség szégyene, hát ezt érdemeltem tőled?

— Nem én voltam, maga szerencsétlen tapló! Hát még mindig nem tudja felfogni maga ökör, hogy a Kerepes volt?

— Gézukám, szerelmem, lelkem üdvössége…

Na, „Gézukám, szerelmem, lelkem üdvösségével” végre kiértem a temetőből, és rohanvást elindultam hazafelé.

Dehogy is akarok én idekerülni, ezt hallgatni éjjelenként! Forduljon fel Edina a nagy fülű, kapafogú Karcsikával együtt!

Hát házasodjanak össze, legyen nekik hat darab nagy fülű, kapafogú porontyuk.

Reggel beadom a zaciba a gyűrűket, aztán gondoskodni fogok arról, hogy Edina minden barátnője szigorúan el legyen kapva! De még a munkatársnői is! Addig is jól leiszom magam.

 

Legutóbb szerkesztette - Torjay Attila