Kéredzem a rend?rjár?rt reggel — Mancival jöttünk hazafelé a sárfürd?zésb?l —, hogy mondja már el, legyen szíves, mi módon hunyt el a Marci. Mondták nekem más hajléktalanok, hogy meghalt. Kérdezi a jár?r, kije vagyok én az elhunyt személynek. „Senkije.” Válaszolom csendesen, a rend?r szemébe nézve. A legördül? két könnycseppnek azért mégis elmondta, a rend ?re, hogy Marci megfagyott a tél végs? perceiben. Igen, a hideg tél utolsó fagyos éjszakáján kihasználta a lehet?séget, hogy elinduljon a megbeszélt randevúnk helyére, a túlvilágra. A következ? éjjel, már nem tudott volna megfagyni, mert fagypont fölött volt a h?mérséklet.
Mesélte nekem még életében a Marci, hogy melyik tízemeletes ház lépcs?házában szokott megbújni éjjelre. Egyszer panaszkodott, hogy egy ott lakó férfi, aki fél négykor indul dolgozni, annak mindig van ideje arra, hogy ?t álmából felrugdossa, és kirugdossa a lépcs?házból. Lehet, nem volt az a bizonyos rugdalódzó szabadnapos az nap sem. Nem tudhatom.
Van egy ?srégi magyar mondás: ”Mindenki szereti a bolondot, de senki sem szeretne a fia lenni.” Ismerted ezt a szólást? Nem? Elég régen mondták, és elég távol innen, nem csodálom, ha nem is hallottad eddig. Én sem engedhettem be a hajléktalant a lépcs?házba. Nem hiszem magamról azt sem, hogy ha egyedül laknék a kaptárban, akkor beengedtem volna. Remélem elég részeg volt ahhoz, hogy ne nagyon fájjon neki a halál. Mit gondolsz? Gondoljuk azt, hogy nagyon-nagyon részeg volt, megtennéd értem, hogy ezt mondod nekem? Mondd nekem most ezt légy szíves, nagy „kegyesen”. Köszönöm. Tudom, hogy nem igaz, hiszen hajnalra már kijózanodott szegény pára, de elhiszem mégis szívesen, amit mondasz. Megértesz?
Rekviemet nem tudok írni neki, hiszen mit lehetne méltatni egy emberhez méltatlan életen?
Kérdezed hogyan került az utcára? Ki tudhatja, már ? maga sem tudta — faggattam —, de azt viszont határozottan tudta, hogy nem tud, nem akar visszatérni a „normális” élethez.
Egyik nap — nyár volt, nagy meleg — sétáltam a Ben?vel, az el?z? kutyámmal, amelyik a karomban lehelte ki a csodálatosan nagyszer? lelkét — szóval ballagtunk a Ben?vel, látom, hogy a park füvén és a hasán fekszik a Marci. Nahát, nem szokott így elnyúlni, gondoltam, de hát nagy meleg, sok alkohol…
Meghallhatta és megismerhette a lépéseimet, mert úgy pattant fel fektéb?l, mint a gumilabda.
Nem mondta, hogy ”szépasszony”, csak felsikított: ”Jaj!” Szaladt felém, ráborult a vállamra, átölelt görcsösen és zokogott, zokogott, vinnyogva sírt. Vézna, cingár, kis ember volt ?, de nagyon szagos. Szabadultam volna a karjaiból, de a másik lélek iszonyatos fájdalmának hangjai, és gyötrelmének átérzése nem engedett mozdulni.
„Meghalt a huszonnyolc éves, gyönyör? fiam!” Buggyant ki bel?le. Mit lehet erre mondani?
Kérdezni, mi történt? Hiszen most mondta! Nem szóltam egy szót sem. Marci ellépett mell?lem, elindult a f?ben. Visszafordult, visszaszólt: „Kondizott. Hirtelen történt. Nem tudják miért. Egészséges volt haláláig.” Együtt érz?n bólogattam. Elsétáltunk a Ben?vel a fájdalom mell?l. A gyászoló apa pár hétig olyan részeg volt, meg sem ismert, ha elmentem mellette.
Megértesz? Nem nagyon bántam, hogy részeg, meg azt sem, hogy nem ismer meg.
Veled biztosan nem történnek ilyen „extrém” dolgok, hogy hót retkes karok ölelnének, meg ilyesmi. Tudod, én a butatyúk vagyok, velem nagyon buta dolgok történnek.
Jó lenne rájönni, hogy miért!
Te, képzeld el, például azt az esetet, amikor egyik alkonyban megyek a járdán — még a Ben? idejében, de egyedül. Megáll mellettem egy autó, milyen márka? Nem tudom, két autó márkát ismerek összesen a Trabant, meg a „nemTrabantot”. Szóval ez egy „nemTrabant” volt. Bömböl az is, na nem a sof?r, hanem az autórádió, vagy minek a hangszórója. Kilép elém a sof?rje és imigyen szóla: „Hallja a zenét?” — „Naná! Ha süket volnék is, akkor is hallanám!” Ordítottam neki vissza finoman, úrin?höz méltón. Én nem tudom, hogy nézett ki Zarathustra, de ez a férfi is elég öreg volt már, és szakállas. Na, bohócnak már nagyon öreg volt, embernek meg még csak közepesen rettenetesen. Azt mondja ez a sz?rmók nekem, meghajolva el?ttem és a kutyasétáltató tréningem el?tt. Imigyen szóla: „Asszonyom, kérem, táncoljon velem!” Tudod, sok mindenre képes vagyok, táncoltam is én már es?ben, járdán a kettes számúval — na de az más tészta volt, az kelttészta volt, ez meg itt sületlenséget kér!
„Nem én!” — harsogtam neki felháborodottan, és otthagytam félig meghajolva, mentem tovább felháborodottan, ? meg ottmaradt háborodottan. Jó, jó mibe tellett volna táncolnom vele? Sajnáltam t?le azt az öt percet? Na igen, sajnáltam, töltse el egyedül, ha rájön az „ötperc”, hagyjon engem… sétálva! Te táncoltál volna vele?
Régebben azt mondta az egyes számú, azért „találnak meg” ezek a kóbor lelkek, mert diagnosztizáló szemmel nézek rájuk. Tagadtam er?sen, de tartottam t?le, hogy igaza van, addig, amíg rá nem cáfolt a szentendrei vakasszony.
Csuklós buszon az els? ajtónál felszállt egy részeg, vak n?. Mi a családommal a leghátsó ajtónál furakodtunk fel a tömegbe. A vak n?, átküzdötte magát az egész busz hosszán, megtalált, megfogta a karom és elpanaszolta egész élete búját-baját.
Mondom a gyerekeim apjának — aki akkor még ideiglenesen egy ideig a férjem volt. — „Na, ? aztán mib?l vette észre, hogy milyen szemmel tekintek reá?”
Lehet, hogy van valami misztikus dolog a személyiségemben, amir?l a tudomány még hallgat, ha tud is. Gondolod, lehet?
Hozhattam valamiféle kisugárzást, valami rezgést, valami megfoghatatlant, vagy felfoghatatlant, na nem az el?z? életemb?l, hanem a szül?földemr?l, tudod, onnan, ahol Jónás hasra fordult a sírjában.
Különös dolgok esnek meg ott ma is, de tovat?nt gyermekségem idejében, meg huhh! Ha te azt mind tudnád, amiket én ott láttam, hallottam!
Kusturica valódi emírséget építhetne a bevételb?l, ha a falum-béli történtekb?l filmet rendezne! Tudsz amúgy képekben gondolkodni? Elképzeled mondjuk, hogy milyen a lakodalmas sátor? Jól van! Legyen egy hatalmas katonai sátor, ilyet láttál már, igaz? Na, eddig megvolnánk. Most gondolatban hajtsd fel a sátor hosszabbik oldalán a sátorlapot félig, úgy, hogy a magasság feléig a földt?l nyitott maradjon. Képzelj oda egy padot! Hosszú lócát, tudod, mint a H?sök terén a választási söröz?kben, na olyat. Megvagy!? Most gondold el: Ülnek a padon, egy férfi, egy n?, felváltva, véges-végig! Ez az oldal az utca felé van, mi járókel?k odalátunk. Mi ebben a döbbenetesen nagy látvány? Minden n? szoknyája vissza van hajtva a derekáig, egy szál bugyogóban csücsülnek a hölgyvendégek a padon. Most gondold el a látványt! Egy férfinadrág, mellette egy pucér fenek? n?, kis bugyiban, soványan, mellette egy nadrág, mit mondjak, bizalmas közelségben mindkét nadrággal, mindkét oldalról, majd egy hatalmas rózsaszín — lehet bugyogó, lehet kombiné — feszül egy jókora popón. Így végig kb. tíz méteren ugyanilyen sormintával. Meleg volt, az asszonyok nem akarták, hogy beizzadjanak a szoknyájukba. Jó szell?zés lett biztosítva. Feledhetetlen látvány! Elképzelted? Az akkor tíz éves kisfiammal álltunk, néztünk, csodálkoztunk, s?t csodáltunk, és fulladoztunk. A röhögést?l. Könny? azon a tájon egyébként nevetni, mosolygósak az emberek, és nagy nevet?k, s?t, nagy nevettet?k, meg kinevetni is szeretnek, huh de mennyire, ha van mit, meg ha nincs is.
Id?vel barázdált arcú fekete fejkend?s nanók tötyörögnek a ház el?tt, és az Internet az összes guggolójával nem tud annyi információt felhozni, mint ?k, a nanók, egy szempillantás alatt. Ez a falusi nanotechnológia!
„Itt vagy?” „Hova tartasz?” „Hallottad mán?” Ezek az optimalizált keres?szavak. A helyes válaszok: „Itt.” „Á’ra fel/ á’ra le” (Attól függ?en, hogy éppen felfelé mégy a domboldalon, vagy lefelé, annak alapján kell kiválasztani a megfelel?t.) „Neeeem, miiit?/ hallottam, nagyon szomorú!” (Ha beszélgetni akarsz els? rész, ha nem akarsz társalogni második rész a választható válasz.)
Nanotechnológiával terjedt vagy húsz esztendeje a hír, hogy „Meghalt a Julcsa, Isten nyugosztalja, eleget élt!”
Eddig ájtatos arcot láthattál a nanó arcán, aztán hirtelen képzelj el egy teljesen oda nem ill? széles vigyort, és vénasszonykuncogást!
„Oszt’ ?tet kisirattya?” — kaján arcon, ezer ráncos, nevet?, csillogó szemek. Ki értheti ezt? Kusturica, ? értené. Hidd el nekem, ha mondom. Na, mondom miért.
Julcsa, aki immár eleget élt, és szépen lefürdetve, halotti gúnyájába felöltöztetve, kiterítve fekszik a tisztaszobában, várva a sirató asszonyokat éjszakára, ? maga vagy harminc esztend?vel azel?tt, viszonylag fiatalon megözvegyült.
Szokásban volt a hátramaradottaknak méltatni az elhunyt érdemeit. Julcsa néném is h?en a szokáshoz, elmondta, elsírta, mennyire szerette az ? szorgalmatos urát, mert szeretni való ember volt. Belefáradt már a méltatásba meg a sírásba, de a sirató asszonyok szúrós szemmel csipkedték, mondja még, mondja még! Egy zsoltár, egy versszak az improvizált ódából. Így illend?! Így kell megcselekedni!
Julcsa néném mondta még, hogy igen szép ember volt a megboldogult. Keveselték a népek, hát mondani a kellett tovább. Er?ltette magát, mit mondhatna még. Jutott eszébe valami, mert így zokogott fel: „Óh, édes jó atyám, segíts!” Aztán, mint egy révületben, úgy fojtatta: „Szorgalmas jó munkásom voltál, az ágyat is mennyit f?részelted, mennyit gyalultad!
Hej de sokat ügyködtél, te édes, jó uram… azon is, amin itt ülök!”
A sirató asszonyok felnyihogtak, amit szépen, ügyesen zokogássá ferdítettek, de nem volt semmi botrány, hiszen mindenki tudta, asztalos volt életében a holt. Az ágyat is, a széket is a saját kezével készítette.
Hanem amikor a gyászoló tömeg az utolsó útjára kísérte a boldog asztalost, vonulva, mint a fekete sereg a koporsó után a falu f?utcáján, akkor suttogva, a már ismert nanotechnológiával az els? sorokból kiindulva, elindult a sztori: mit mondott a Julcsa! Mire a halott kísér?k utolsó sorához ért, már ki is volt hímezve, de legalább színezve a mondás, az út egyik szélét?l a másikig dülöngélt a gyászoló tömeg a visszafojtott hangos röhögést?l. Mondtam ugye, hogy filmrendez? gazdagodhatna meg egy ilyen temetésrendezésb?l!
Elképzeled, hogy talpig feketébe öltözött emberek, n?k, férfiak, gyerekek, fiatalok, öregek, ismer?sök, tisztel?k, rokonok és rokonabbak, fehér, fekete szegélyes gyász-zsebkend?vel a szemüket törölgetik egy temetésen, de a könnyük a nevetést?l hull?
Na, ugye nem csodálkozol már, ha azt mondom, ahonnan én jöttem, ott ragadt rám valami… valami, amit?l visszavigyorgok Teri nanóra, ha azt kérdi, „Hát a Julcsát, ugyan kisiratja!”
A Marcit én megsirattam. Nem vigyorogva, sírva sirattam, az ? koporsója után nem megy majd tömeg, se röhögve, se sírva. Azért, hogy egyszer az életében kapjon tisztességet, gyászmisét mondatok majd érte a templomban, aminek az ajtaja el?tt koldult vasárnaponként.
Aztán, még egy embert én meg nem szeretek, amíg élek, nem én! Elhiszed?
Legutóbbi módosítás: 2010.02.25. @ 14:43 :: Tasa Tamara
