M. Fehérvári Judit : In Memoriam

Miután édesapám képét versbe öntöttem, s senki nyakam nem szegte, hadd álljon itt édesanyám emlékezete is!
/illusztrácio Kovács Margit: Szoptató/ *

 

 

 

“És az Isten eltöröl minden könnyet az ő szemeikről és a halál nem lesz többé, sem gyász, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé. “/Jel 21: 1, 4/

 

 

És akkor emlőid is „elhagyattak”. „Mint mindenek.”

Valaha sudár nyárként lobogott a szélben lenge alakod. Hajad koszorúja kibomlott éppen, s térdhajlataid, csapdosta legyezőként a fekete fénysugár: aranynyár.

Hirtelen lettek lilává színeid, búzaszemeid még fel sem pattanhattak, bealkonyult. Pedig hérosz voltál Te, a Babits Mihány-i dal, mely „hit, remény és szeretet”.

Feneked egykor domború, húsos ívein ráncfolyamként hulltak alá felfekvéseid, halálszederes színpompát varázsolva az élők elmúlást sejtető idegszálaiba; gerinced íve elő-előbukkant valaha feszes bőröd alól, s mégis Te voltál, ANYÁM.

Utoljára kértél: Mosdassalak meg, mert szívószál gyönge lábaid nem bírják remegés nélkül Auswitzot meghazudtoló tested, s aláhullasz az alázatnak is, hiszen nem vagy képes egyedül már felállni sem, feküdni sem, mozogni is csak úgy, mint esős országúton a kocsi kereke alá zuhant béka: egy csapás balra, egy csapás jobbra, míg újabb pattanó csikorgás után kisóhajt belőle a lélek; felfelé kívánkozik.

„Szívmagány” kötött össze Veled engem, az otthon nélkül maradót — elhagyatott földi vándort —, s Téged, a könnyek özöne mögé rejtőzködő, égi útra lépő, földi stációid járó gyermeklelket. Mindnyájan köréd rendeltettünk, akik valami miatt — talán a szerelmetes emlékeidért — fontosnak ítéltettünk számodra, mikor dolgaid gondosan elrendezve, leltárkészen felügyeletemre bízva átadtad szülőházam kulcsait, hogy gyógyulni indulj a 220 km-re lévő fővárosba.

Még tizennyolc napod volt.

Széthordtuk a szélrózsa minden irányába illatod, a cserge színét, képeid zamatát, őseink árnyait, elfeledett, s most újraszülető mozdulataink, s akár a szobáid falára kézzel festett, érdes lila színű holdbéli csónakosok eveztünk ki a kertkapun át a szürke aszfaltutakon keresztül vezető saját kis világunkba, az akkor még reményteljesen nagy kezdőbetűsnek hitt életbe, ami nem is oly sokára tintapacává zsugorodott.

Esztendőt pergett azóta a naptári óra. Égi szíveden lágy szeretetsugarat szőttem hiányod fájdalmából, s a mindennapi bizonyosságból: elrendeltetett, így rendeltetett.

Hangod elő-előbukkan az utcai forgatagban, megszólít, ha egyedül rovom életem töredelmes árnyutait, s oly halkan csordogál, mint a tiszta forrás, a „Regina Terri”, s cirógatva odabújok Hozzád, s mégis sikoltva az éjszakába, őrjöngve a nappalokba:

Hiányzol, mert minden úgy fáj; hiányzol, mert felnőttem már: ANYÁM, ÉDESANYÁM!

 

(Anno Domini:2002.)

 

 

Legutóbb szerkesztette - M. Fehérvári Judit
Szerző M. Fehérvári Judit 168 Írás
2010. karácsonyáig középiskolai történelem-orosz- magyar-tánc -és drámapedagógus voltam, aki akkor egy művészetoktatási intézményben próbálta átadni mindenféle tudását. Ez volt életem második munkahelye. Az első, a volt alma materem, egy Vegyipari Szakközépiskola, mert az egyetlen napig sem űzött alapszakmám általános vegyész. Akkor, 2010 év végén elhatároztam, hogy belevágok az ismeretlenbe... Jelenleg pedagógiai szakmódszertani cikkeket írok egy újságnak. Az irodalom felüdülés és kikapcsolódás, rejtvény és néha megoldás is, de sajnos egyre kevesebb időm van rá, s minél inkább belemélyedek, annál inkább rádöbbenek minden hiányosságomra. Ez néha aztán földhöz is vág... Meg a gravitáció... Ennél többet nem szoktam elmondani magamról, s ezt is azért tettem, mert ma ilyen kedvemben voltam... Debrecen, 2012. március 31.