Oly fogható és érezhet?
a csendem.
Személyes, egyénre szabott.
Marokba rejtem,
dédelgetem,
nyitott tenyérrel fény felé teszem,
rakom virágos párkányom díszhelyére,
igazgatom könyvespolc szögletébe,
burkolom gyolcsba, fehérbe,
forgatom ünnepr?l megmaradt
kókuszreszelékbe,
hagyom, hadd illatozzon.
Tizenkét hangot rajzolok neki,
tanuljon értékén lenni
csend.
Kézen fogom.
Éj gyermeke – jön velem!
A ház el?tti térre, friss hóra viszem.
Nagy, sötét szemébe ültetem
rímszedett, tépett, fosztott képeim,
házimozikban raktározott
emlékeim.
Megölelem. Hallom,
naponta újuló létezése döbben
t?le, részemt?l független,
szabad,
legbens?, titkos csendemen.
Valahol, nem oly messze innen,
vörös kócbozontban tripla hattal
visít, süvít,
kivándorolna a félelem.
Másságát ismerem.
A hó meg csendben olvad.
Tavasz jön.
Kopogtat kertek alján.
A sövény mellett a takarásban
zöld lándzsa-szár között
védetten, kíváncsian
töri felfelé harangos fejét
kertem idei els? négy virága.
-csataloo-
BGJ.2010.01.19.
Legutóbbi módosítás: 2010.01.19. @ 07:45 :: Balog Gábor -csataloo
