Sonkoly Éva : Telefonbeszélgetés

Évente egyszer…*

Karácsony hetében minden évben telefonhívást kapok. Édua hív, messziről. A név ritka, különös hangzású, kun eredetű. Tulajdonosa a Kiskunságban él, ahol én is születtem.

Kívánunk egymásnak boldog karácsonyt, aztán próbáljuk elmesélni röviden egy év fontos eseményeit. Vagy megfordítva. Mikor hogy, a vége a boldog, békés karácsonyi kívánság, s a remény egy boldogabb új esztendőben.

Ezúttal azonban furcsa volt a hangja, kérdeztem is.

— Mi a baj?

— Te mindig olyan becsületes vagy, nem is tudom, hogyan mondjam — hangzott bizonytalanul.

— Tudod, hogy igyekszem mindenkit megérteni. Téged pedig különösen. Nemigen vannak titkaink egymás előtt — biztattam.

— Tudod, két éve meghalt a férjem — sóhajtott mélyet.

— Emlékszem, infarktus volt — mondtam, s vártam a történetet.

— Az még abban az évben, nyáron történt, a munkahelyén. Szegényt már csak holtan láttam viszont. Reggel elmegy valaki dolgozni, aztán… Érted te ezt?

— Értem — válaszoltam. — A veszteséget értem, érzem.

— Tavaly már el akartam mesélni. A munkatársa értesített, Lajos. Még örültem is, amikor jött — elhallgat. — Ez egy régi történet, majd… Azóta élek egyedül. Két hosszú év, nagyon nehéz. Most még nehezebb lett minden. Mintha nekem nem járna a karácsonyi békesség… — síró hangot hallottam.

— Mi a baj, mondd már! — kértem.

— Istvánt tisztességgel eltemettem, de ez nem volt elég a sorsnak. Büntet, most, két év után — sírt tovább. — Lajost tíz év óta ismerem, régi barát…

— Tudom, mesélted, de mi ezzel a baj? Jó, hogy van valaki, akivel beszélgethetsz régi dolgokról.

— Azt hiszed? A baj ott kezdődött már régen, hogy nemcsak beszélgetünk mi, már tíz éve tart köztünk valami titokban.

Hallgatok, mert meglepődtem. Tíz éve, egy évtizede…

— Itt vagy még? El kell mondanom csak neked. Most derült ki, hogy István mindent tudott.

— Nem biztos az — vígasztalom.

— A legjobb barátnőm mondta, pár napja, most, karácsony előtt. Milyen barátnő az ilyen? — fakadt sírva újra Édua. — Félek, én okoztam a halálát is, én, mi, Lajossal.

— Nem tudhatod biztosan, lehet, hogy a barátnőd sem mondott igazat.

— Dehogynem, ő olvasta Lajos feljegyzései között. Nekem is megmutatta…

Hallgatok. Sokáig. Sok volt ez nekem, így karácsony előtt.

— Nem túl sűrűn találkozunk mi Lajossal, úgy kéthetente. Csak fogjuk egymás kezét, gyertyfény mellett. Iszunk egy forró csokoládét, vigasztaljuk egymást — meséli.

— De Édua?! Tíz éve?

— Kérlek, ne ítélj el. Az a tíz év életem legszebb ajándéka. Most meg tönkretették. Lelkiismeret-furdalással élek. Már beszélgetni sem nagyon tudunk Lajossal.

— Neki elmondtad, hogy István tudta?

— Nem mertem. Legalább ő éljen nyugodtabban, mint én.

— Úgy él? — kérdeztem.

— Mit tudom én, azt érzem, hogy valami más lett közöttünk, nagyon más. Tudsz tanácsot adni? Mit csináljak?

— Talán oszd meg a nyugtalanságod okát Lajossal. Gondolom, megért. Tíz év nagy idő, van, ami összekössön titeket. Aztán miért nem terveztek mondjuk közös karácsonyt?

— Hogyan tervezhetnénk? Nem mondtam, Lajosnak felesége van!

— Nem, erről nem szóltál — akadt meg a lélegzetem.

— Ugye, nagyon elítélsz te is? — kérdezte sírva.

— Én? Hogyan tennék ilyet?

Régen találkoztunk Éduával, de most is előttem van. Kicsit molett, életvidám teremtés. Olyan folyton boldog mosollyal, csillogó szemekkel.

Mikor a jókívánságok után elköszöntünk egy évre, már tudtam, azokban a szemekben valami fény megtört…

Sajnálom.

 

 

 

 

 

 

 

szerkesztette: Nagyajtai Kovács Zsolt – 2009. december 23., szerda, 19:27

 

 

Legutóbbi módosítás: 2009.12.23. @ 18:28 :: Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 575 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"