Telefonbeszélgetés

Évente egyszer…*

Karácsony hetében minden évben telefonhívást kapok. Édua hív, messziről. A név ritka, különös hangzású, kun eredetű. Tulajdonosa a Kiskunságban él, ahol én is születtem.

Kívánunk egymásnak boldog karácsonyt, aztán próbáljuk elmesélni röviden egy év fontos eseményeit. Vagy megfordítva. Mikor hogy, a vége a boldog, békés karácsonyi kívánság, s a remény egy boldogabb új esztendőben.

Ezúttal azonban furcsa volt a hangja, kérdeztem is.

— Mi a baj?

— Te mindig olyan becsületes vagy, nem is tudom, hogyan mondjam — hangzott bizonytalanul.

— Tudod, hogy igyekszem mindenkit megérteni. Téged pedig különösen. Nemigen vannak titkaink egymás előtt — biztattam.

— Tudod, két éve meghalt a férjem — sóhajtott mélyet.

— Emlékszem, infarktus volt — mondtam, s vártam a történetet.

— Az még abban az évben, nyáron történt, a munkahelyén. Szegényt már csak holtan láttam viszont. Reggel elmegy valaki dolgozni, aztán… Érted te ezt?

— Értem — válaszoltam. — A veszteséget értem, érzem.

— Tavaly már el akartam mesélni. A munkatársa értesített, Lajos. Még örültem is, amikor jött — elhallgat. — Ez egy régi történet, majd… Azóta élek egyedül. Két hosszú év, nagyon nehéz. Most még nehezebb lett minden. Mintha nekem nem járna a karácsonyi békesség… — síró hangot hallottam.

— Mi a baj, mondd már! — kértem.

— Istvánt tisztességgel eltemettem, de ez nem volt elég a sorsnak. Büntet, most, két év után — sírt tovább. — Lajost tíz év óta ismerem, régi barát…

— Tudom, mesélted, de mi ezzel a baj? Jó, hogy van valaki, akivel beszélgethetsz régi dolgokról.

— Azt hiszed? A baj ott kezdődött már régen, hogy nemcsak beszélgetünk mi, már tíz éve tart köztünk valami titokban.

Hallgatok, mert meglepődtem. Tíz éve, egy évtizede…

— Itt vagy még? El kell mondanom csak neked. Most derült ki, hogy István mindent tudott.

— Nem biztos az — vígasztalom.

— A legjobb barátnőm mondta, pár napja, most, karácsony előtt. Milyen barátnő az ilyen? — fakadt sírva újra Édua. — Félek, én okoztam a halálát is, én, mi, Lajossal.

— Nem tudhatod biztosan, lehet, hogy a barátnőd sem mondott igazat.

— Dehogynem, ő olvasta Lajos feljegyzései között. Nekem is megmutatta…

Hallgatok. Sokáig. Sok volt ez nekem, így karácsony előtt.

— Nem túl sűrűn találkozunk mi Lajossal, úgy kéthetente. Csak fogjuk egymás kezét, gyertyfény mellett. Iszunk egy forró csokoládét, vigasztaljuk egymást — meséli.

— De Édua?! Tíz éve?

— Kérlek, ne ítélj el. Az a tíz év életem legszebb ajándéka. Most meg tönkretették. Lelkiismeret-furdalással élek. Már beszélgetni sem nagyon tudunk Lajossal.

— Neki elmondtad, hogy István tudta?

— Nem mertem. Legalább ő éljen nyugodtabban, mint én.

— Úgy él? — kérdeztem.

— Mit tudom én, azt érzem, hogy valami más lett közöttünk, nagyon más. Tudsz tanácsot adni? Mit csináljak?

— Talán oszd meg a nyugtalanságod okát Lajossal. Gondolom, megért. Tíz év nagy idő, van, ami összekössön titeket. Aztán miért nem terveztek mondjuk közös karácsonyt?

— Hogyan tervezhetnénk? Nem mondtam, Lajosnak felesége van!

— Nem, erről nem szóltál — akadt meg a lélegzetem.

— Ugye, nagyon elítélsz te is? — kérdezte sírva.

— Én? Hogyan tennék ilyet?

Régen találkoztunk Éduával, de most is előttem van. Kicsit molett, életvidám teremtés. Olyan folyton boldog mosollyal, csillogó szemekkel.

Mikor a jókívánságok után elköszöntünk egy évre, már tudtam, azokban a szemekben valami fény megtört…

Sajnálom.

 

 

 

 

 

 

 

szerkesztette: Nagyajtai Kovács Zsolt – 2009. december 23., szerda, 19:27

 

 

Szerző Sonkoly Éva 598 írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"

17 Komment

  1. Igen két fél kell hozzá. Persze, hogy meg van mind a két félnek a maga felelőssége, Sőt a gyerekeik felé főleg.
    Szabadság és szabatosság. Ne keverjünk. A szabadság is egy dolog és a szabatosság az meg szintén. Persze mindenki másképpen értelmezi. A szabadság az egy olyan dolog amibe sokminden belefér. Alább irtam, hogy a házasság nem egy börtön. Kell a szabadság de egy bizonyos korlátok közt. Tudod ott a legnagyobb hiba, hogy az emberek bizonyos begyepesedett dolgokat nem akarnak szabatosan átértékelni. Mert a régi koncepciok ugye. Nincs válás a gyerek miatt az emberek miatt stb. Ugyan miért nem? Éljenek tovább egy olyan kapcsolatban ami mind a két fél számára egy börtön mert a világ és az emberek ezt mind a mai napig igy értelmezik, hogy házasság egy életre. És ezért vannak a válások meg minden tragédia. Lekéne ülni a partnereknek és ha gondjaik vannak akkor azt ki kell beszélni. ha már nem megy akkor abba kell hagyni a sutba dobva a régi elaggott szokásokat, hogy mit szól a világ hozzá. Elnézést én a feleségemet vettem el és nem a világot. Inkább hazudjak önmagamnak és az egész világnak egy életen keresztül: bolondság és csak sajnálni tudom az olyanokat akik képesek erre

  2. Avi kedves!
    ÃÂrod becsület, tisztellek véleményedért, egyet is értek Veled. Kellene, hogy legyen az emberekben egy olyan, hogy is mondjam hova tartozás érzése. Tizenöt évig éltem házasságban, tisztességesen, de azért ne felejtsük el azt sem, hogy a forró csokoládé fogyasztásához jelen esetben két fél szükséges. Édua csészéje, s aki megtölti azt. ÃÅgy érzem mindkét félnek megvan a maga felelőssége.
    Viszont én csak sajnálni tudom azokat, akik ezt másként látják. Más lett a világ, nagyon más. Szabadság = szabadosság. Köszönöm részletes kommentedet!

  3. Gondolj csak bele. amikor csak ugy jártunk egy fiuval illetve lánnyal és ugy alakult a dolohg, hogy megszünt a kölcsönos szerelem egymás társaságának keresése szépen elváltunk egymástól mint ágtól a levél. Miélrt nem lehet ezt későbbiek folyamán is igy tenni: a házasság nem egy börtön. Utálom az olyan irodalmi móveket amik mind erről szólnak, hogy mennyire kinlódnak a partnerek, hogy elmondják egymásnak már nem szeretik egymást stb. Régen voltak bizonyos “társadalmi normák”, hogy nincs válás a családban inkább ugynevezett szabad házasságban élnek.
    Már bocs de nekem az a véleményem, ha ahhoz voltn idege hogy egy évtizedig hülyitse a partnerét akkor visleje a kövwetkezményeit is. Beszélniül kellett volna egymással és többet és mindenre kiterjedőt

  4. Éva!
    Egy dolgot mai napig nem tudok megérteni ilyen eseteket olvasva. És talán rá is jöttél mi az: hogy képes egy ember ugy élni a társával tiz éven keresztül, hogy megcsalja? Milrt? Nem vagyunk emberek nincsen véleményünk nincsen ajaratunk? Vagy bátorság kérdése? Nem hiszem, hogy bátorság ez egyfajta ürök megfejthetetlen dolog. Amikor valakivel összekötjük az életünket azt m ondjuk holtomiglan de nem szeretem ezt a pátosszal át meg átszőt szót. Mondanám ugy inkább amig birok. ÉPs ez lenne a helyes. Mert esendő emberek vagyunk. A szerelem hamar elmulhat és átalakul szeretetté. És akkor jün egy “lovag” azt hisszük ujra szerelmesek vagyunk itt a nagy Ő aikwer mindég is vártunk. Van ilyen.,nem mondom, hogy nincsen. De az is van hogy becsület. Lett volna benne annyi, hogy azt mondja a partnerének, te figyelj találtam valakit az életemben aki ilyen meg olyan ne haragudj de ugy érzem szerelmes vbagyok bele. Olyan nehéz ezt megmondani? Inkább bujkálunk és okozunk egy olyan leki megrázkodtatást ami tragédiával végződik. Mert az a férj vagy asszony ugye mit sem tud semmit mert látszólag minden ugyan olyan mint annó. Folytatom

Hagyj üzenetet