Az élet számos helyzetben állít minket döntés elé, s egy-egy ilyen szituációban bizony gyakran elgondolkodunk azon, hogy mi lenne a helyes. Gyakran kérjük más emberek véleményét; olyanokét, akiknek szavát sokra tartjuk; hisz’ a tanácsot, a meger?sítést mindenki várja. Ahogyan egy kisgyerek kérd?n néz rád, hogy te mondd meg, mit lehet és mit nem; vagy ahogyan te is várod rokonaid, barátaid véleményét egy-egy üggyel kapcsolatban…mind-mind tetteink esetleges negatív következményeit próbáljuk elkerülni; netán osztozni a ránk háruló felel?sségen.
Kérdések felmerülése, latolgatás el?zi meg a kimondott szavakat, megcselekedett tetteket; s ki tudja, jól döntünk-e? A végs? döntés a mienk, s kés?bb mi magunk jövünk rá: hogyan kellett volna…
Más emberek ügyében persze könnyebb okosnak lenni, olyankor gyakran egy szempillantás alatt vágjuk rá: mit és hogyan…Én épp a minap gondolkodtam el egy ismer?s pár szakításának kapcsán, melynek okát kérdezve azt a választ kaptam: „Elmúlt köztünk a szerelem; mi nagyon sok id?t töltöttünk együtt, s rájöttünk, hogy megszokássá vált az együttlétünk.” A kapcsolat jó’ két évig tartott. S mindössze ennyi jelentené a végét? Akkor mi a titka a 30-40-50 éve tartó házasságoknak? Hisz’ ?k is sok id?t töltenek együtt. Meg is szokják egymást, problémájuk is adódik olykor…Mégis együtt, EGYÜTT élnek!
Hiszen, ha néhány évente új párt keresünk a tökéletesség reményében, s hogy újraéljük a friss kapcsolat adta intenzívebb érzéseket, akkor ki lesz az, aki jól ismer minket; aki tudja, mit nyújtson, hogy boldognak lásson; aki magabiztosan kínál borsólevessel, rántott kafiollal, vagy bármilyen csokoládéval – hisz’ tudja, hogy szeretem 🙂 – ; s aki kérésre felsorolja az összes jó és rossz tulajdonságot, amit bennem lát?! Igen, a rosszat is…mert azt is tudja: ISMER…
Sok múlik egy-egy ilyen döntésen, s a „mi lett volna, ha”-kon való elmélkedés bár felesleges, mégis mindig túlesünk ezen is, mert szükségünk van rá…számomra például mindig ez után zárul le egy döntési helyzet, amikoris nyugtázom a történteket.
S ha már az imént kikötöttünk a párkapcsolatok mezején, lenne néhány gondolatom egy másik kapcsolathoz f?z?d?en is, mely érdekes, s elgondolkodtató. Egyik lányismer?sömnek azt mondta a fiú: „Te már nem olyan vagy, mint régen. Amikor megismertelek, folyton nevettél, mosolyogtál. Öröm volt veled lenni… Megváltoztál, és hiányzik a kacagásod, a vidámság, ami körülvett téged.”Megváltoztál… – a megismerkedésük után úgy’ két évvel hangzott el a lány számára sért?, s elgondolkodtató kijelentés. Igaz volt, mitagadás. ? is elismerte…
De hisz’ hogy is ne változott volna? A fiúval való kapcsolata is változott. Az id? múlásával a lány egyre közelebb állónak érezte magához a fiút, s már le merte tenni gondjait vállára; elmondta, hogy mi történt vele aznap…jó is, rossz is, mint mindannyiunkkal… S a fiú számára már nem t?nt olyan vonzónak a lány; aki ugyanaz, s mégis „más” volt, mint akit megismert.
Ha ez a fiú egyszer hátára kapja batyuját, s nekivág a nagyvilágnak; hogy megkeresse a lányt, aki örökké jókedv? és vidám – olyan, amilyen neki megfelel? lenne -, akkor kívánok neki egy akkora batyut, melybe egy egész életre való hamuba sült pogácsa belefér…
Legutóbbi módosítás: 2009.12.15. @ 11:28 :: Koroknai Évi
