élete hátra lévő részében a testén kívül dobog a szíve…*
Nem tudom mikor hallottam. Azt sem, ki mondta, mikor és kinek. Még az sem biztos, hogy pontosan idézem… de bennem így maradt meg és így érzem nagyon igaznak.
Este csöng a telefon. Eszterem…
— Anya, mit csinálsz holnap… olyan régen voltunk ketten a piacon, jössz velem?
(Régen? Évek óta nem voltunk — gondolom… naná hogy megyek, az angol királynő fogadását is lemondanám…)
— Persze drágám, reggel nyolckor ott vagyok…
Nálunk nagyon aranyos piac van, amolyan pici vásár. Sok az ismerősöm, pár évvel ezelőtt még én is árultam közöttük gyümölcsöt, zöldséget és nagyon szerettem. Ma már csak sétálgatok, beszélgetek általában egyedül. De most a lányommal jöttem. Belépünk a kapun, és mintha valami varázslat történt volna… Nézem a gyermekem és… nem is tudom, mintha magamat látnám harminckét évesen. Ugyanazok a simogató mozdulatok, ahogy közeledik minden gyümölcs, zöldség vagy virág felé… kedvesen, közvetlenül és nagy-nagy tisztelettel alkudozik az árusokkal. Persze, neki sokkal több ismerőse van, lépésenként köszön, érdeklődik. Nem bánom, hogy pillanatokra megfeledkezik rólam… olyan jó látni… magamat. Előttem megy, és én azt kívánom, bár ne múlna el ez a pillanat. Könnyes a szemem, ő hirtelen hátrafordul, látom rajta, tudja, mi zajlik le bennem. Szó nélkül fogja át vállam, ad a homlokomra egy puszit (persze magasabb nálam).
— Anya, gyönyörű paprikát láttam, csinálok töltött paprikát.
— Csináltál már?
— Még nem.
— Jó, akkor majd otthon leírjuk… — Látom, mosolyog, még egy puszi…
— Édesanya! Fölösleges. A nekem írt Bibliádban biztos benne van…
Elmegy alkudozni. Én meg állok — gondolkodom. Mit írtam én?… És akkor beugrik. Sok-sok évvel ezelőtt, amikor tizenhat éves lett, teljesen el voltam keseredve. Még egy teát sem tudott megfőzni, de ami rosszabb, nem is érdekelte. Így fogtam magam és egy naplócskába elkezdtem írogatni a régi családi recepteket. Nem csak úgy simán, tárgyszerűen, hanem belefoglaltam a kapcsolódó legendákat, családi történeteket is. Ez több évig eltartott. Mikor kész lettem, írtam hozzá egy kis ajánlást.
Valahogy így szólt: „Drága kislányom! Azt mondtad, neked még konyhád sem lesz, de én ennek ellenére leírtam neked néhány receptet. Hátha mégis… Vannak köztük olyanok, amiket te szeretsz, és olyanok is, amit csak én. Ha esetleg mégsem lesz konyhád, add oda majd a lányodnak, hátha ő rám fog hasonlítani.”
És amikor férjhez ment, odaadtam neki ezt a kis naplót. Soha nem beszéltünk róla. Én már el is felejtettem… De ő ezek szerint nem. És használja! Nem kaphattam volna tőle nagyobb ajándékot ennél!
És biztos vagyok benne, ha lesz egy lánya valamikor… pontosan olyan lesz, mint mi… ketten.
Ez lenne a hallhatatlanság…?
Legutóbbi módosítás: 2009.12.04. @ 13:38 :: Gazsi Anna