Itt van előttem ennek a két férfinek a sorsa, története, s elgondolkodok, hogy most kinek van nagyobb hite? Annak, aki Istenben hisz, és már-már annyira be akarja bizonyítani, hogy Isten parancsolatait is megszegi ezért, vagy annak, aki magában hisz, de be akarja bizonyítani másnak, hogy nincs is Isten.
*
Szóval, az egész ott kezdődött a temetőben, ahol a nyugalom és a béke csendesen megpihen.
Kellemes volt az idő azon a délután, mikor is az ott dolgozó Nagy Elek éppen sírt öntött. És mivel a munkálat oly’ annyira körülményes volt, hogy egymagában nem tudta elvégezni, ezért hívott magával egy barátját is. Nem először volt a barát vele már dolgozni ilyesfajta munkát, és Nagy Elek meg volt elégedve a segítséggel maximálisan.
Ahogyan a lapátot forgatta a kezében, és minden mozdulattal egyre nagyobb földhalom gyűlt az elhunyt sírja fölött, Elek a tegnapra gondolva megszólalt.
— Tënnap vót nálam Józsi, tudod, az a kőmíves. A kőmíves, aki tavaly nálam öntötte a kerítís alapzatát.
A barát egy pillanatra Elekre nézett, majd bólintott egyet a fejével, mintha azt akarná mondani, hogy — tudom, tudom. Csak éppen gesztikuláció formájában. Aztán ahogy bólintott, ő is épp úgy, mint a munkaadója, rá-rádobott a sírhalomra egy-egy lapát földet.
Szépen gyűlt a föld a halott fölött, s a sír mellett pedig folyamatosan fogyott, hogy legyen hely elkészíteni a sír köré egy betontartó kofrácsot, amibe aztán majd belekerül a frissen kevert anyag.
— Na szóval, azt akartam mondani — folytatta Elek —, hogy ezzel a Józsival ëgy olyan vitába elëgyedtem. Azt akarta nékëm bémagyarázni, hogy őt az eddigi ílete során az Isten segítëtte, hogy eljusson idáig. Először csak lëkacagtam, de aztán már zavart ez a hitbuzgó magatartása.
Ezt kimondva megállt, és a lapátra támaszkodva folytatta a mondanivalót.
— Mëgmondtam neki, hogy ne ílje belé magát az ilyen halandzsába, mert Isten nem létëzik.
A barát csak hallgatott, és miközben hallgatta az Elek ateista prédikációját, a lapáttal továbbra is megállás nélkül dolgozott.
— Miben segítëtte őt az Istenő Mindënt az apjátúl örökölt! — emelte fel a hangját Elek. — Miben segítëtt engëmő Sëmmiben! Amim van, azt a magam erejiből teremtëttem mëg, és nekëm ne mondja sënki, hogy van Isten!
— Pedig van — szólalt meg halkan a barát.
Elek egy pillanatra nagyra meresztette a szemét, és a lapátot elengedve odafordult a munkása fele. A lapát, mi eddig támaszt adott neki, egyszerűen eldőlt, és egy tompa puffanás után megállt a sírhalom mellett, mozdulatlanul.
— Na ne basz… Mit beszílsz të is nekëm! — emelte fel a hangját. — Ha van, akkor szálljon lë ide elém, és mutassa magát!
És mogorván nézett a napszámosára.
— Figyelj, Elek, az Isten nem fog ide lëszállni, legfëjebb segíteni fog minket a természet erőin kërësztül, és a mi erőnlítünkön kërësztül, hogy mi hamarabb béfejezzük ezt a munkát sikerësen.
Elek ugyanazzal a mogorva tekintettel nézett a munkásra, és most már borzasztóan zavarta, hogy ilyeneket mond neki.
— Ha most fejbevágnálak ezzel a lapáttal, mëgmentene a të Istenëd? — kérdezte dacosan Elek.
S ezt már sértőnek érezte a munkás, és megállt ő is a lapátolással.
— Mit akarsz ezze’ mondani? — kérdezet vissza sunyi tekintettel.
— Hát azt — folytatta Elek mogorván és idegesen —, ha most fejbeváglak, akkor mivel tígëd az Istenëd szeret, nem engedi, hogy mëgüsselek.
És ezt kimondva lehajolt a lapátja után, majd felkapva legyintett egyet a napszámosa fele.
Hirtelen mozdulat volt, s most, ahogy a szél éppen mozdulatlanságában távol volt a sírhalomtól, a lapát által okozott lendítés megcsapta a munkás arcát. Nem érte el, csak a szele, de ez elég volt arra, hogy ellentámadásba lendüljön. Egy gyors mozdulattal lehajolt egy kicsit, majd a lapátjával alulról Eleket állon vágta, aki kilépve az egyensúlyából, hátraesett a halomra.
— Szóval, mëgütsz engëm! — ordított fel, és már újra lendületbe akarta hozni magát, fejét emelve, tekintetével a munkását kereste. Egy pillanat volt, mikor találkozott a két tekintet, a hívő és a hitetlen tekintete. A hitetlen feküdt, a hívő pediglen lesújtott újra a lapáttal. Pontosan Elek fejére, aki visszaesett a sírhalomra és nagyot nyögve legurult róla.
— Ezt akarod… Mëg akarsz halniő! — ordított most már a munkás is, és szúrós tekintettel nézte Eleket, ahogyan lassan feltápászkodik a sárga földről. A homlokáról kis cseppekbe a vér potyogott le, egészen a szemébe belefolyva.
— Kípes lenné a hitedir ölni, ezt akarja a të Istenëd, hogy ölj a nevibenő Hát tudom most már, hogy hun az Isten. Itt van vélem, s tígëd elhagyott — motyogta Elek térden állva. — Nízd mekkorát ütöttél a fejëmre, látod! Láthatod, hogy itt vagyok, vélem vót az Istenëd, de tígëdet elhagyott! — emelte feljebb a hangját, s kezeivel az ég fele mutatott.
*
Ezek után nyugodtan tegyük fel a kérdést magunknak: kinek volt nagyobb hite? És ha a választ megtaláltuk magunkban, akkor gondolkozzunk el esetlegesen azon is, hogy mi, kikben lélek van és érzelem, képesek lennénk kiállni a próbát. A hit próbáját!
Legutóbbi módosítás: 2009.11.11. @ 17:30 :: Thököly Vajk