Sonkoly Éva : Menekülés

Mélyet szív cigarettájából, s kifújja a füstöt…*

 

Ülök az asztalnál. Előttem borospohár, már üres. Kellemes ízű fehérbor volt benne. Magam sem tudom, hogy’ kerültem ide. Jól esne még egy pohárral — gondolom.

     A velem szemben ülő, őszes úr szó nélkül felemeli a poharamat, mint aki megérezte a gondolatot. Mielőtt feláll, mélyet szív a cigarettájából. A kifújt füst szürkén terjed előttem, majd kékes színt ölt a lámpafényben. Nemcsak színt, de alakot is. Hajót formáz. Nézem, egyre valóságosabb lesz.

 

     Utasokat vár. Régi hajó, vitorláit feszíti az estében kékesszürkén gomolygó felhők alatt futó szél. Indulok felé, sietve. Utazás? Igen, ez foglalkoztat régen. Elmenni valahova, cél nélkül. Menekülni az életem elől. Okát nem tudom. Máris kezemben van minden, ami egy ilyen úthoz fontos lehet. Egy csomag, benne az eddigi életem.

     Lassan nyílt vízre ér a hajó. Állok az árboc mellett, nézem a vizet. Milyen mélységek lehetnek odalenn?

     Mennyi eltemetett világ?

     — Hova lesz az utazás? — kérdezi egy cilinderes úr.

     — Hova tart ez a hajó? — érdeklődöm, mert meg sem néztem, csak azt reméltem, messze.

     — Érdekes ez az út! — hallom csendesen.

     — Érdekes — mondom. — Hosszú is, mert úgy éreztem már hónapok óta tart.

     — Mindenki úgy érzi, aki felszáll — szól kis szünet után útitársam.

     — Még két hét — válaszolom.

     Azt sem tudom, mit beszélek, gondoltam.

     — Annyi! — hagyja rám a férfi.

     — Meddig marad? — kérdezi. — Persze nem tudja, én sem tudom — elhallgat, s lemegy a fedélzetről.

     Ideje aludnom kicsit, gondolom. Kényelmes kabinban álomra hajtom a fejemet. Alig alhattam valamit, hajókürt ébresztett.

     — Megérkeztünk, kiszállás! — kiáltozták mindenütt.

     Gyorsan elkészültem. Nem éppen kényelmes ruhákat találtam. Hogy is volt tegnap? Nem emlékeztem.

     A parton egy szűkszavú férfi állt.

     — Ajánlólevél? — s kezét nyújtotta.

     — Honnan, kitől? — kérdeztem.

     — A Sorstól! — sürgetett, összevont szemöldökkel. — Ott van a zsebében, siessen már! — kikapta a borítékot, zsebre vágta. — Mit keres itt? — érdeklődött.

     — Nyugalmat — válaszoltam.

     — Rendben, mehet! — hallottam messziről.

     A sor sietve haladt előre.

     Szóval, ez a Nyugalom Szigete. Várakozással néztem előre. Kapu nyílt.

     — Van csomagja? — kérdezte egy vékony hangú, kicsi emberke halkan.

     — Igen, ebben… — kezdtem.

     — Tudom, mindenki idehozza a kis vacak életét — morgolódott.

     — Itt a kulcs, jobbra a szekrény. Zárhat — intett a jelzett irányba.

     Bezártam mindent. Kulcsot a zsebembe rejtettem.

     Hatalmas park várt rám. A fák közt halk madárcsicsergés. Sétáló emberek, boldog mosollyal. Semmi sietés, alig beszélgettek. Mindenki értette egymást. Magam is meglepődtem, én, aki nehezen barátkozom, milyen könnyedén beilleszkedtem. Séták, pihenések váltották egymást, s a boldog semmittevés. Aki akart végezhetett valami könnyű munkát.

     — Semmi idegeskedés! — hangzott mindenfelől.

     Ültem a parkban, néztem a futó felhőket, élveztem a napsütést, s gyakran gondoltam arra, hogy valami hiányzik.

     Egyszer, zsebemben kutatva rátaláltam a kulcsra. Eszembe jutott az életem, ott kint. Miért hagytam ott?

     Nem emlékeztem. Idő múlásával hasonlítgatni kezdtem a régit a mostanihoz. Kerestem azt a pontot, ami miatt elindultam. Sok ilyen állomást találtam. Azt is megtaláltam, ami nyugtalanít itt. Sehol nem volt tükör.

     — Hol van tükör? — kérdeztem egy arra haladótól.

     — Minek az? — kérdezett vissza. — Te nem önmagad elől menekültél?

     — De…igen! — válaszoltam. — Mégis…

     — Próbálj elégedett lenni! — hangzott a tanácsa.

     Elégedett, mivel? Hiszen már azt sem tudom, ki vagyok. — Gondolkodtam.

     Súlyos kéz nehezedett a vállamra.

     — Ezt itt nem lehet, tessék mosolyogni, vagy kívül tágasabb! — figyelmeztetett egy szürke ruhás férfi.

     Másnap elindultam az ajtó felé. Szó nélkül kiléptem.

     Kerestem a kulcsomat, a szekrény előtt állva. Semmi. Elveszett. Az életem? Ott van előttem, zárva.

     Összeszorult szívvel néztem magam elé.

 

     — Tessék! — hangzik mellettem.

     Felnézek. Mosoly, s a poharam fogad. Gyöngyöző, hűvös pohár. Sóhajtva kóstolom, s messze nézek a szürke füstben. Mit kerestem?

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2009.11.06. @ 15:30 :: Sonkoly Éva

Szerző Sonkoly Éva 570 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"