B.Tóth Klári : Masa utolsó lázadása

*

 

 

 

 

Évek óta megszokhattuk éjszakai ámokfutását, őrjöngését, sípoló hörgéseit.

„Mi volt ez a kísérteties zaj?” — kérdezik az átvirrasztott éjszaka után idegileg megviselt hálóvendégeink, de mi lecsillapítjuk indulataikat.

Elvégre Masa — a maga masamódján — mégiscsak sok terhet levesz a vállunkról.

Nagycsaládosoknál a mosás alapkérdés.

A „mit vegyek föl, nincs egy vacak rongyom” című kifakadás szinte mindennapos kamasz lányaimnál randi előtt, holott csak ki kell nyitni szobájuk ajtaját, (ami kizárólag azért lehetséges, mert kifelé nyílik…) és úgy folyik ki a sok ruha, mint a láva egy kiadós vulkánkitörés után. Mármost, ha a kitörés epicentruma egy közeli szoba, akkor a lávafolyás elvileg elérheti a szennyestartót, bár a lejtés nem megfelelő, ja, és a küszöbök…

 Egyszóval Masa nem felelős azért, hogy a lakás különböző részein elpotyogatott szennyes ruhát nem mindig van szerencséje kimosni, csak ha az véletlenül — vagy a rendesebb családtagok közreműködésével — betalál a szennyestartóba.

 Szóval Masa immáron húsz éve szolgál nálunk hűségesen. Zsémbes, lázadó természete mögött aranyszív húzódik meg.    

Néha úgy hozza a sors, hogy háromszor kezdi elölről a mosást, nem tud megválni kedves ruháitól. Hja, az öregkori érzelmek… Mintha csak a gyerekei lennének, nem akarja elengedni őket, nehogy bepiszkítsák magukat.

Időnként elfelejti használni a mosóport, vagy az öblítőt, néha mindkettőt. Legrosszabb, mikor kimos szépen, de elfelejt öblíteni. A hosszú, idegtépő centrifugálás után, teregetéskor veszem észre, hogy a ruhák szerkezetébe egyenletesen eloszolva csillogó, apró szemcsék, mint megannyi kristály, eggyé válva az illető textiliával, diadalmasan csillognak a napfényjárta szárítókötélen.

Ennek ellenére Masa családtag. Morgolódásain, zsémbelődésein csak mosolygunk, szinte a családi idill részei. Memóriaproblémái az ő korában mondhatni, természetesek.

Epilepsziás is szegényke, néha erősen rázkódik, és habzik a szája. Ilyenkor erősen lefogjuk, nehogy kárt tegyen magában.

Ma viszont nagy hibát követtem el. Pulóvereket bíztam rá. Na, ez a gyengéje.

Nem gondoltam, hogy így zokon veszi. Próbált tiltakozni szegény a maga módján.

Hol a mosószert, hol az öblítést felejtette el, összevissza gyötörtem szerencsétlent.

Épp a konyhában tettem-vettem, mikor őrült kattogásra, sivító, dübörgő égzengésre figyeltem fel. Aztán határozott galoppozás, mintha harcba vágtató paripák patáinak dübörgése keveredne a csata hevében.

   A lódobogás — lakáson belül — határozott kérdéseket vetett fel bennem, melyek sürgős választ vártak. Így hát berohantam a hangzavar színterére, a fürdőszobába.

Íme, a Muhi csata, rendhagyó történelemóra keretén belül. Szürreális változat a huszonegyedik század Budapestjére adaptálva.

A kádról röpködtek a csempék, a szennyestartóból szökőkútként szöktek föl az alsónadrágok, vad táncba kezdve a fennen szárnyaló melltartókkal.

Félpár zoknik zokogva keresték párjukat, míg az agglegény-természetűek — kihasználva az égi forgatagot — csöndesebb sarok felé vették az irányt. Elvégre nem mindenki viseli jól a párkapcsolatokat…

 A szennyes kavargásból a műanyag lavór sem akart kimaradni, leszáguldott a hokedliről, és sajátos piruettek kíséretében hajigálta ki magából a beáztatott szennyes ruhát.

A gyanús levek keveredése, hömpölygő áradata visszavezette a rendhagyó történelemórát a középkorból az ókori amfiteátrumok vizi csatajelenetéig, a római Colosseum zseniális, vízzel elárasztható színpadáig…

Itt is van a csatahajó, már száguld is át a viharzó tengeren, már-már áttér a túlsó partra, de jaj, törött lábával beakad a szétzúzott összefolyó fedelébe, így, fogságba kerülve, ide-oda sasszézva tombol tovább, de legalább megmenekül a mosdókagyló és a WC csésze. Mögötte levert samponok, testápolók, szétnyomott kézkrémek édeskés illata keveredik a kiömlő hypó maró szagával…

Sárban vonagló, hajdan szépreményű törülközők lényegülnek át épp ebben a drámaian történelmi pillanatban felmosóronggyá… „Elvégre a piszkos munkát is el kell végezni valakinek” sóhajtják megadóan.

Berohanva rávetem magam az őrjöngő nőszemélyre, leszorítom teljes erőmből, és rázkódunk, rázkódunk együtt. A közösen eltöltött húsz év összes emléke ott kavarog körülöttünk. Küzdünk egymással, ahogy az ember csak önmagával tud küzdeni.

Összemosódik a jó és a rossz, öröm és a bánat, hűség és csalódás…

Összekeveredik az ég és a föld, hol én vagyok fönt, hol ő lent. Küzd minden erejével, én is küzdök. Meg kell fékeznem, mielőtt széttöri a házat, de megértem őt. Húsz évig csak robotolt. Örömtelen egy élet.

Bár néha, fizetéskor akadt számára is valami. Néha egy új gyűrű, igaz, csak gumiból.

Máskor egy új nyaklánc, bár a rosszmájúak csak vezetéknek csúfolják, de mit számít mások véleménye! A gesztus a fontos. Az örömszerzés. Néha márkás mosóport is kapott, ezzel aztán öröm volt mosni!

Volt neki egy igazi lovagja. Jóképű ember, jó humorú.

Régebben ritkán látogatta, nem volt miért gyakrabban. Ráértek a kapcsolattal…

De ahogy telt az idő, egyre gyakrabban jött. Kedveskedett neki, dicsérte, hogy korához képest igazán, de még mennyit, a szíve, akár egy húszévesé…

Csak néha szorul egy kis segítségre, de azt ő szívesen, csak hívjuk, máris jön.

Múltkor is olyan jól elvoltak kettesben a fürdőszobában, hogy az úr ottfelejtette a csavarhúzóját…

Eddig tartottam az elmélkedésben a féktelen rángatózás közepette, mikor hirtelen rángott egyet, aztán megállt. Nem moccant többet. Feladta.

Csönd lett. Mélységes, végleges csönd.

Mint mikor még fülünkbe cseng a csatazaj, a paripák nyerítése, a harci kiáltások, az emberi indulatok-táplálta aktivitás örökkévalósága de a síkságon már csak a halottak százai fekszenek mozdulatlanul…

 A múlt még betolakszik a jelenbe, de a valóság, a látvány, a történés legyőzi őt. A múlt visszahozhatatlanul végetért. Masa néma már, nem szenved többé.

 Na, megyek teregetni.

 

 

Budapest, 2004. július

 

 

Legutóbbi módosítás: 2009.11.19. @ 17:31 :: B.Tóth Klári
Szerző B.Tóth Klári 46 Írás
1955-ben születtem, festő-restaurátor vagyok,mellette tanítok, freskófestő-és képzőművészeti táborokat vezetek három felnőtt gyermekünk közreműködésével, családi kiállításokat rendezünk. A kamaszkori verselés után harminc év kihagyással kezdtem újra írni. Minden műfaj érdekel: vers hexametertől a szonetteken át a szabad versig, próza a novellától a humoreszkig. Nagyon izgatnak a közösségi szellemi játékok, versjátékok, agyserkentő viták, beszélgetések. 2011-ben jelent meg Archullató címmel az első verseskötetem.