Mindenki azt mondta eddig, hogy a halott, az halott. Nem mozdul, nem érzékel semmit a körülötte lévő világról, és nem is nő tovább. Eddig a Nagy Béla fia is azt hitte, hogy így van ez, kit csak úgy neveztek, hogy Göndör. De aztán egy napon…
Ősz vége lehetett, a nap már szétégette a határt, s szinte minden betakarítanivaló már a górékban, vagy a hombárokban pihent. Nagy Béla dolgos embernek számított. Mindenki csak úgy beszélt róla, hogy ez az ember úgy hajtja magát, mint egy gép. Szép szál ember volt, bivalyerős, s ilyen magas férfi nem is volt tán az egész községben. Látástól vakulásig csak dolgozott, s aludni is csak akkor állt meg, mikor esetlegesen éppen volt arra ideje, vagy a pincében sajtolta a szőlőt. Mert ott két préselés között lehunyhatta a szemét egy kis időre. A fiát, Göndört is mindig vitte volna magával, szokja meg a munkát az is, de valahogy nem fűlött a foga a gyereknek ahhoz, hogy hajbókoljon. Még a pincelukban elvolt a hordók között, de az aratást, a málészedést, vagy bármely nap alatt végzett munkálatot, ha lehet, kihagyott. Mondta is az apjának, hogy neki olyan munkát adjon, és olyan szerszámot hozzon, mely belefér egy hegedőtokba. Restellte is egy kicsit az apja ezért magát, hogy kire hasonlíthat ez a fiú, mert az anyja is szerette a munkát, s ha kellett, még az is elment az erdőre fajért.
Aztán, egy nap, mikor minden csendes, békés volt, s a szél sem táncoltatta az út porát, megtörtént a borzalom. A szomszéd gyerek ínhalálába szaladt haza, s át a Nagy Béla-féle portára. Alig tudta kimondani, hogy „Béla bácsi összeesëtt künn az erdő mellëtti határban, fënn a Roshëgyën. Próbáltak rajta segíteni, de olyan szélütís írte, hogy ott mán az orvosság së segítëtt vóna.”
Gyászba borult az egész család, nem lehet ezt csak úgy feldolgozni. „Mi lësz most? Ott a főd, a mindensíg, ki fog ezután forgatni, gyűteni? De erre még van ëgy év gondolkozási idő!” — motyogta mindenki, s most inkább a temetésen kell gondolkozni. A Göndör elvállata, hogy a koporsót elrendezi az apjának. Az anyja pedig a torral, s a koszorúkkal foglakozott. Még aznap estére elhatározta, hogy elmegy az asztaloshoz, megrendelni az apja koporsóját. Kisétált a hátsó udvarba, ahova az ősszel betakarított napraforgót pakolták, persze már a kalapokat kipotyolták, s a forgómag már a padláson szikkadt. Keresett egy jó hosszú karót, azaz kiszáradt napraforgószárat, kezébe vette a száradt napraforgó- kórót, s félénken bement a megboldogult testéhez, amit a legbelső szobában ravataloztak fel. Ott feküdt Nagy Béla, szépen felöltöztetve, ráadva az egyetlen fekete öltönye, azaz az ünneplő ruhája. Álla fel volt kötve egy kendővel, hogy mégse legyen nyitva a szája, mikor elhagyja őt a lélek. Így tán annak sem lesz olyan sietős a test elhagyása, s esetleg még az udvarba is kóborol egy kicsit, hogy lássa, milyen temetést penderít ki a Nagy-család neki. Az ünneplő ágyra volt fektetve a teste, melyben eddig csakis a dunyhát tartották, s azt is csak akkor vették elő, mikor kétszer egy évben megszelőztették, hogy azért nehogy nagyon megdohosodjon.
Göndör egy pillanatig elcsodálkozva nézett az apjára, hogy egy ilyen erős ember, aki képes volt egy húzásra is meginni egy liter bort, és ő meg egy órát kellett kortyolja, hogyan tudott így meghalni. És méghozzá „künn, a határban.” Odaállt apja mellé, és kicsit reszkető kézzel hozzámérte a napraforgó-kórót, hogy tudja megadni a pontos méretet az asztalosnak. Egy arasszal volt hosszabb a kóró, de azt könnyedén letörte, majd búsulva elhagyta a szobát. Hóna alá csapta a száradt mércét, s már tíz perc elteltével ott állt az asztalosműhely előtt.
Már a kapuján látszott a mesternek, hogy ez tudja forgatni a szerszámát. Az utcaajtó felett egy faragott táblán az állt, hogy: „Isten, áldd meg a magyart”.
A kapu tetejére meg egy hatalmas lugas-féleség volt faragva, amelyre szőlő volt futtatva, persze azt már az őszi szél, s az októberi természet lefújta.
Óvatos, csendes léptekkel ment be Göndör az udvarba, s annak is a hátsó részébe, ahol a műhely volt. Fűrészpor borított ott mindent, s minden féle kacat, meg forgács volt található. S mikor megjelent a gazdája e műhelynek, az is a búbjától egészen le a sarkáig, mintha bele lett volna forgatva a fűrészporba.
— Jó napot, tisztëlt mestër úr — köszönt illedelmesen a fiú.
— Aggyon Isten, és őszinte ríszvítëm a családnak — válaszolt a mester.
— Köszönöm, de gyüttem, me köllëne ëgy koporsó, s itt a mëgboldogult idësapám hossza. S erre felmutatta a kórót.
— Jól tëtted, hogy hoztad, me így mírëtre lësz kíszítve — válaszolt az asztalos, s kicsit mintha aggódva nézte volna a mércét.
Azt a mindënit mekkora embër ez a Béla — gondolta magában. — Ekkora dëszkám nincs is, eddig mindig jóval kisebb këllëtt. Na de mëgoldom én…
— Ez akkor… Akkora, mint az apád vót? — kérdezte újból a mester.
— Igën, biza, az eléb mértem mëg — válaszolt a fiú.
— Akkor jó — s folytatta a mester —, de hagytál é rá ëgy jó paraszt-araszt?
— De minek azt, mestër uram?
— Há me a halott, az ilyenkor nagyot nő… S lëhetsígës, hogy nem fog béférni a koporsóba — acsarkodott a mester.
A fiú kicsit elgondolkozott, majd miután párszor megvakarta a fejetetejét, úgy gondolta, hogy viccel vele az asztalos. S ilyenkor, mikor ebben a nagy gyászban van, nem illene ez.
— Ekkora lëgyën és jó lësz az — mondta a fiú.
— Várj, mírjük mëg akkor, lássuk ezt számban is — mondta a mester, és megfogva a kórót, bement a műhelybe a colostok után. Egy rövidke pillanat volt az egész, de elég volt ahhoz, hogy a kóróból letörjön vagy két araszt. Melyet egy mozdulattal lecsavart, s nagyot krákogva, hogy ne hallatszódjon a hangja, mikor törik a száraz napraforgó kóró. Így lépett vissza a műhely elé, magabiztosan, mint aki jól végezte a dolgát.
— Na nizzed fiam, aszongya hogy… — és megmérte a napraforgó-kóró hosszát, majd, megmutatta a fiúnak is, hogy lássa, milyen hosszú a halott.
— Ez pontosan százkilencvenegy centimétër, mëgjegyezted? — kérdezte újból a mester.
— Mëg, és akkor hónap gyűvök is utána — válaszolt a fiú.
— Ha százkilencvenegy centimétër az apád, akkor a koporsó úgy, aszongya, hogy kétszázhuszonegy centimétër lësz! És akkor hónap mán jöhetsz is. Jó, de csak estére gyere, me a lakkozás is mëg köll száraggyon.
Ezekkel a szavakkal búcsúztak el, s ment mindenki a maga útjára.
Göndör hazafele igen csak elgondolkozott, hogy az apja mért mindig mondta magáról, hogy ő nagyobb, mint egy fél foszni deszka hossza. Mikor egy fél foszni az két méter, és az apja meg csak százkilencenegy centi hosszú. Na, de beletörődve abba, hogy az öreg néha szeretett viccelni, mikor esetlegesen egy veder bort megivutt, biztosan ez is csak egy tréfa volt a részéről. Így telt el a Nagy-pitvarban a nap, s mindenki ki a családhoz tartozott, segített a temetés előkészületeiben.
Másnap délután már ment is a koporsó után Göndör. Befogta apja lovait, s felülve apja szekerére, büszkén csapott az istranggal oda, hogy elhozza a megrendelt koporsót. A mester még egyszer lemérte előtte, hogy lássa, a munka az munka, s ő pontosan dolgozik. Pontosan kétszáztizenegy centiméter volt, ahogy tegnap megmondta, s miután feltették a szekérre azt, s kifizette a fiú, ittak egy pohár cujkát a halottnak az emlékére.
— Na, akkor nyugodjon apád, s hónap ott lëszëk én is a temetísen — mondta büszkén a mester.
Göndör megköszönte, s el is ment haza a szekérrel, rajta a kétszáztizenegy centiméteres koporsóval. Csak úgy csillogott a lakkozástól, s ha egy kicsit jobban megfigyelte az ember benne magát, akkor tán még visszatükrözte a körülötte lévő tájat is.
Eljött a temetés ideje. Az udvar közepén ott volt a koporsó, s benne Nagy Béla. Körülötte ott álltak barátai, családja, s még egy messziről jött öregember is megállt bámészkodni, hogy mi is történik itt, aki az egyik falubélinek csak úgy mutatkozott be, hogy „Ibolya bácsi, a világjáró.” Mind-mind azon csodálkoztak, hogy egy ilyen ember, aki a szekérsaroglyát képes volt egy kézzel odébbdobni, hogy halhatott meg. Az asztalos is ott állt a tömegben, megadva a végső tisztességet Nagy Bélának. S magában azon töprengett, hogy Göndör nem jött panaszkodni neki. Tehát a halott belefért a koporsóba. De hogy?
Elkísérték a temetőbe, majd nagy sírásközepezte, visszaadták a föld-anyának a testet. Aztán mikor már mindenki elindult haza, s Göndör is lassan baktatott vissza az úton, az asztalos kíváncsian odalépett, hogy bizonyságot tegyen a munkája pontosságáról.
— Őszinte ríszvítëm, Göndör fiam — mondta halkan a mester.
— Köszönöm, asztalos úr — válaszolt az ifjú Nagy.
— Minden rëndbe mënt, nem vót sëmmi gond a kíszületëkben? — érdeklődött a mester, hogy kíváncsiságát kielégítse.
— Hát, mestër úr… Magának igaza vót — mondta keserű arccal a fiú.
— Na… Mi törtíntő — kérdezet vissza az asztalos.
— Hát… Hát a halott tényleg nőtt. Legalább két jó paraszt arasznyit. S elhúzva a száját lesütötte a fejét Göndör.
Majd kibujt a bőréből a mesterember a kíváncsiságtól.
— És akkor, hogy tëttítek belé a koporsóba?
— Hát a szekercével eltörtük mind a két lábát, s úgy sikeredëtt valahogy belégyömöszölni, me néki úgy is már mindëgy vót.
Megijedt az asztalos ember. Ilyet tenni egy halottal. Mi lesz most, mikor majd ő is meghal, akkor Nagy Béla biztosan ott fogja várni a túlsó parton, mikor a révész átevez vele. S akkor, bizony, az ő lábát is el fogják törni, amiért ilyet tett tudatosan, hogy ne legyen a halottnak nyugta még fektében sem.
Hátralévő életét ebben a tudatban élte le, s nemhogy a temetőbe sem mert menni, mert ott Béla, lehet, vár rá, hanem még a Göndör gyereket is kerülte, ha meglátta, hisz aki egy halott lábait képes eltörni, az mindenre képes lehet.
Legutóbbi módosítás: 2009.10.27. @ 12:35 :: Thököly Vajk