Hajnal óta megállás nélkül havazott. A hadnagy sokadik órája fagyoskodott a huzatos kapualjban. Fázósan húzta össze dzsekijét, homlokán megigazította sapkáját. Karba font keze önkéntelenül a hóna alatt rejtőzködő fegyver markolatát kereste. A hideg falnak támaszkodva figyelte a szemközti bankfiók bejáratát. Várta, várták a szőkét, a kérlelhetetlent. A csapat többi tagja gépkocsiban, üzletekben rejtőzve, ugyanúgy, mint ő, árgus szemekkel leste a bejárati üvegajtó minden rezdülését, a bent lévő kollégák jelzését.
— Csak ne lenne ilyen rohadt hideg! — morogta magában, és fázós kézzel cigarettára gyújtott.
Mélyen leszívta a füstöt, elkalandoztak gondolatai.
Az asszony és a kicsi most érnek haza az óvodából, készül a vacsora, a kályhában melegen ropog a tűz.
— Anya! Mesélj már! — türelmetlenkedik a kicsi.
Egyszer-kétszer sikerül korábban hazaérnie. Olyankor odakuporodik a lurkó mellé, és játszanak, csak játszanak késő estig.
Erősödött a forgalom, sápadt neonok gyúltak az út felett. Gépkocsik araszoltak, fázós emberek siettek ismeretlen céljuk felé.
Még egy cigaretta. Megígérte az asszonynak, a Szenteste a családé. Csak a családé. Felesége mosolygott. Okos, megértő asszony. Tudja jól, ha az utca söpredékén múlik, ő az ünnepeket is egy kapualjban vagy gépkocsiban tölti.
Egy részeg alak állt meg a kukák közt, szétvetett lábakkal, dülöngélve engedte ki magából a fáradt gőzt. Nem szólt rá. Most nem ez a dolga.
Várta az ismeretlent, akiről csak azt tudták, hogy szőke, és fegyvere van.
Két gyermek futott át az úton. Nagyokat nevettek, tetszett nekik a lassan térdig érő fehér dunna.
Karácsonyra az asszonynak cipőt kéne venni, a gyereknek kabátot. Csak hát a fizetés! Az egy icipicit több lehetne. De ha ezt a mocskot elkapják, talán lesz jutalom. Talán.
— De ez nem biztos, uraim! — mondta szeretett főnöke. — Elvégre a hazájukat szolgálják, nemde? Ez a dolguk.
Hóna alatt ismét megérintette fegyverét. Szereti a biztonságát.
De ne adja az úristen, hogy ebben a forgalomban lövöldözés legyen! Itt gyerekek vannak, ártatlanok. Ott egy terhes asszony, ott meg két idős nyugdíjas nézegeti a kirakatokat. Nagyon nagy a jövés-menés. Veszélyes lenne egyetlen egy lövés is!
A szőke még mindig sehol.
Hazudott volna a tégla?
Jól esne most egy kávé. A meleg átjárhatná a testét, aztán jöhetne az éjszaka, nem érdekelné.
Hej, ha az apja ezt látná!
Míg élt, állandóan mondogatta.
— Na, okos fiam! Aki ennyit dolgozik, mint te, annak már milliomosnak kéne lennie!
Ezt soha, senki nem érti, nem értette meg. Sem a szülei, sem a haverok. Ez nem munka, ez hivatás! Menni, tenni a dolgunkat, hogy te anya, és te apa, nyugodtan tudjatok aludni. Ezt pénzzel nem lehet mérni.
Felnevetett. Keserű nevetés volt. — Nem is mérik!
Egyszer, két, vagy három éve, amikor elkapták a kosaras szatírt, akkor volt jutalom. Az csapatmunka volt. Igazi csapatmunka. Mert ez egy jó csapat. Igen, vannak balhék, veszekedések, viták, de hol nincsenek? Egy biztos! Mindig van, aki fedezze a hátam, és vannak helyzetek, amikor ez a legfontosabb.
Egyszer a főnök azt mondta eligazításon…
Hirtelen kivágódott a bankfiók ajtaja! Hosszú hajú, szőke fickó rontott ki rajta. A hadnagy előrelendült, gépkocsik között futott át a túloldalra. Mindenhonnan emberek rohantak elő, autók fékeztek, sikítás, kiabálás hallatszott. Fegyvere már a kezében volt, bár tudta, úgysem használhatja. A járdaszigetnél valaki elcsúszott, villamos csilingelt. Rohant a szőke után. Már-már utolérte, rávetette magát, amikor az hirtelen megfordult.
Valaki elkiáltotta magát.
— Sanyi, vigyázz!
Feküdt a hóban. Egy ismeretlen kabátot terített rá. Fázott. Egy férfi — nem ismerte föl, ki az — guggolt mellette, simogatta az arcát.
— Nyugi, ne mozogj! — hallotta valahonnan a távolból.
Szirénahangot sodort felé a szél. Valaki megtörölte a homlokát.
Parancsnoka szavajárása csengett füleiben.
— Ha neked szánják, csak a torkolattüzet fogod látni. A durranást nem fogod hallani.
A vén csibész! Ebben is igaza volt.
Legutóbbi módosítás: 2009.10.19. @ 08:21 :: S. Szabó István
