S. Szabó István : Karácsony

Barátom, sporttársam, Kolczonay Ernő emlékére.*

 

 

 

 

Az öreg korán kelt. Mindig korán kelt. Egyszer, régen, de az már jó régen esett meg vele, szóval egyszer nyolcig aludt. Tán beteg volt, vagy mi? De az is lehet, hogy berúgott, azt azért. Na, mindegy! Lényeg az, hogy sokáig szunyókált, azt romlott volt az egész napja. A tehenet, mert akkor még volt az is, szóval a tehenet későn fejte meg, a malacok visítottak az éhségtől, a macska meg, hogy a franc essen belé, összeszarta a verandát.

    Még az asszony is, a Marcsa, az is pörölt vele!

    No, akkor megfogadta, soha többé későnkelés, henyélés.

    Tehát korán kelt. Kicsi, kopott fémbögrében kávét forralt, és kezeit melengetve lassan hörpölgette a fekete cikóriát. Odakint csak az éjszaka hullott hó világította meg a sötétségbe burkolódzott udvart. Melegen öltözött, pufajkát, gumicsizmát húzott. Lassan, óvatosan kibotorkált a ház elé, világot gyújtott. Láncra kötött öreg kuvasz farokcsóválva köszöntötte. Fáradt mozdulatokkal hányta el a havat az ólakhoz vezető útról. Anyakoca várta állandó, egyhangú reggelijét. Kukoricadarát korpával, vízzel. Evett a disznó, az öreg a ganét lapátolta ki az ólból. Mikor megvolt vele, tiszta almot vetett az állat alá. Így ment ez minden nap, minden áldott nap. Először az állatokat látta el, utána jutott idő magamagára. Ezt még az öregapjától tanulta. Az mondogatta mindig.

    — No, fiam! Első a jószág! Ha a jószág jóllakott, akkor jól fog lakni az ember is! Mert ha a jószág éhen hal, akkor nekünk sincs mit enni!

    Ez volt az összes bölcsesség, amit az öregétől hallott. Haj! Pedig túrták a földet, etették a jószágokat, lapátolták a ganét! Azt mire? Ő már öreg, az isten sem tudja, hogy mennyi éveső Tán nyolcvan? Vagy több? Nem tudja! De az biztos, semmivel sincs többje, mint az emlékei. A ház düledezik, sok jószág elhullott. Mert régen volt ám! Tehén is, ló is!

    Gyerek, az nem volt! Szegény jó Marisnak nem lehetett.

    Azt beszélte a doktor, hogy kenegesse a hasát kacsahájjal, meg igyék ribizteát.

    Itta az a teát becsülettel, annyi hájat magára kent, hogy mikor hasra feküdt az ágyon, mindig lecsúszott róla, de mi haszna volt?

    Gyerek, az nem lett.

    Aztán egyszer, éjjel, elment szegény Marcsa is. Isten nyugosztalja. Azóta egyedül van.

    Kijött az ólból, fogta a fejszét, fát vágott. Begyújtotta a jancsikályhát, tojást sütött, szalonnával. Előtte megivott egy pofa pálinkát, csak úgy, az íze miatt. Kenyeret tört, hagymát pucolt. Ráérősen, komótosan reggelizett. Tekintete a naptárra tévedt. Szent karácsony napját írták. Elmerengett régi karácsonyok ízei fölött.

    Ilyenkor szokta az asszony pucolni a halat. Terjengett a finom sütemény illata, most nagyot nyelt, volt finom töltöttkáposzta is. Aztán elővették a gramofont. Feltették a lemezt, és egymás kezét fogva meghallgatták azt a muzsikát. Együtt díszítették föl a fát, ami az évek múlásával egyre kisebb lett. Majd egymásra figyelő szertartással megvacsoráztak. Eljött az ajándékozás ideje. Sok apró, kis öröm! Az asszonynak fejkendő, meleg harisnya, esetleg egy új ruha. Neki pipadohány, pipapiszkáló, kesztyű. Mikor mire volt szükség. Aztán finom bort ittak, gyertyát gyújtottak, és a melegen ropogó kályha mellett sokáig beszélgettek.

    De ez már a múlté! Egy hirtelen jött betegség, és szertefoszlott az élete. Egyedül maradt, és eljött az első magányos karácsony.

    Az aprócska fenyőfa a kamra sarkába támasztva várta ünnepi ruháját. Díszei papírdobozban porosodtak az egyik polcon. Az öreg gyertyát gyújtott, nézte a fenyőt. Nem volt kedve elkezdeni. Fát dobott a tűzre, a láng manók hangos ropogással falatoztak. Megint érezte azt a fájdalmas nyomást a mellében.

    Biztosan az az átkozott pipa! Az teszi!

    Visszaült az ablakhoz. Homályos tekintettel bámulta a vidáman táncoló gyertyafényt. Szemeit erőltetve kinézett az ablakon.

    Leszállott az éjszaka. A sűrűn hulló, fehér hó közepette, az ő drága Mariskáját látta az udvaron, nevetve, integetve hívogatta.

    Elhamvadt a gyertyafény. Karácsonyi sötétség borult az egész házra. Az elárvult kutya hangosan vonyított az ünnepi éjszakában.

Legutóbb szerkesztette - S. Szabó István
Szerző S. Szabó István 185 Írás
Irodalmi oldalam címe:www.pipafust.gportal.hu honlapom címe: www.sneider.5mp.eu vívóegyletem honlapja: www.kdvse.gportal.hu ha feltétlenül dumálni akarsz velem: 06/20 319-1045